Sarah Strange története

1.fejezet: Hol is kezdjem?

Minden kislány koromban kezdődött. Körülbelül 3 éves lehettem,mikor azt hitték halálos betegségem van. Jártunk kezelésekre,de nem tudták megállapítani,hogy mi bajom van. Egyik este anyukám lefektetett aludni,majd kimet a szobámból. Nem hallottam sokat csak annyit,hogy veszekednek a szüleim. Próbáltam kizárni a hangokat. Mit is mondjak nem sikerült...
Valahogy még is elaludtam. Az éjszaka bár úgy telt,mint máskor,arra keltem,hogy anyukám és az apukám segítségért kiáltanak. Mikor kinyitottam a szemem a házunk lángokban állt. Nekem sikerült kimenekülnöm,de sajnos a szüleimnek nem...
Ezek után árvaházba kerültem. Közben a "betegségemről" kiderült,hogy nem is létezik. Más zavart bele a dolgokba. A szuperképességem vagyis képességeim. A mai napig nem derült ki pontosan,hogy milyen és mennyi féle erőm van,de erről majd később. Már legalább 2 éve éltem az árvaházban,mikor szóltak a gondozók,hogy örökbe fogadnak. Kimentem megismerni az új szüleimet. A látvány elég érdekes volt azt kell mondjam. Egy magas férfi állt előttem nem teljesen hétköznapi ruhában. És mikor a nevét mondták még jobban meglepődtem.
-Sarah ő itt Doctor Stephen Strange! - mutatta be a férfit Amelia néni az egyik "gondozó".
-Ő lesz az új apukád - folytatta boldogan Megan a másik "gondozó".
Megan fiatal volt ezért nem feltétlen kellett „néniznünk".
Kicsit lefagytam,ezért hírtelen csak ennyit tudtam kinyögni:
-Jó napot! -a hangomon lehetett hallani némi ilyétséget.
-Szia Sarah! Örülök,hogy megismerhetlek. Segítek csomagolni. -mondta a Doctor.
Közösen bementünk a szobámba,összepakoltam a cuccaimat,ruháimat.
-Köszönj el a barátaidtól és indulhatunk is! -a mondat közben rám mosolygott.
-Nincsenek barátaim... -feleltem szomorkás hangon,majd kisétáltam az ajtón.
Beültünk a kocsiba.
Fél óra elteltével meg is érkeztünk egy hatalmas házhoz,ami egy utca sarkon állt. A falon volt egy tábla,amiről a következőket olvastam le:
BlEECKER ST 177A.
-Itt fogok lakni? -kérdeztem.
-Igen itt fogunk lakni! -válaszolt hangjában teli örömmel.
Bementünk a házba. Egy gyönyörű nagy előtérben találtam magam. A szoba közepén egy óriási lépcső vezetett felfelé a következő emeletre,ahol rengeteg vitrin volt,benne varázslatos tárgyakkal.
Egy hónap elteltével kezdtem megszokni az új otthonom. Nem jártam óvodába,sőt iskolába se. Magán tanuló voltam,bár lehet,hogy nem ez rá a megfelelő kifejezés. Nem az a szokványos órarendem volt,mint az átlagos embereknek. Legtöbbször az erőimet tanultam használni,illetve kordában tartani. Emellett tanultam normális tantárgyakat,mint például matematika,nyelvtan,idegen nyelv,történelem stb. Már,akkor is sokat jártam a Kamar-Taj-ba. Gyakran olvastam Wong-gal a könyvtárba,de ott se leltem igazi barátokra. A legtöbb ember minimum 15 évvel volt idősebb nálam,ha nem több.
Lassan közeledik a 16.születésnapom,bár sosem jártam még kint a nagyvilágban. Apum gyakran kérdezget arról,mit szeretnék kapni,mivel ez egy fontos nap lesz,de a válaszom mindig egy és ugyan az.
-Nem tudom apu... rád bízom! -ezt ismételgetem minden egyes alkalommal.
Szerintem szegénynek már kicsit elege van belőle. Valószínüleg már kitalálta a fő attrakciót csak nem mondja. Biztos meglepetésnek szánja azokat meg imádom. Mindenesetre különleges lesz úgy érzem. Talán ez fogja meghatározni az életem. Ki tudja?
Reggel leültem az asztalhoz,hogy elfogyasszam a finom tojást,amit nekem készített. Wong is ott volt,mint minden másik nap. Ennek az volt az oka,hogy egy szentélyben laktam,amit meg kellett védeni és a drága jó apám és remek barátja,voltak erre a megfelelő személyek.
Kortyolgattam a narancslét,amit a tojáshoz kaptam.
-Emlékszel,mikor először találkoztunk és megkérdezted,milyen Doctor vagyok?
-Ó igen... már tudom,hogy nem ez volt a megfelelő kérdés. -nevettem.
Beszélgettünk. Kitaláltuk apuval,hogy,aki előbb megnevetteti Wong-ot az kap 3 gombóc fagyit.
Szerencsére én nyertem. El is mentünk a fagyizóba.
Én kértem egy Stark parádét és egy Hulk-a la Vista.
Ez a kettő volt a kedvencem,amin Wong-gal jól össze is vesztem. A nap továbbra is csodásan telt. Olvastam az asztrális kivetülésről,ami számomra nagyon érdekes téma. Este a szobámba feküdtem az ágyamon és azon gondolkoztam vajon valaha is lesznek-e barátaim. A másik gondoltat az volt,hogy velem van esetleg a baj,amiért kerülnek az emberek? Fogom valaha is hasznát venni a képességeimnek? Vajon van esélyem bekerülni a Bosszúállók köze? Nyilván nem hisz ez az álmom. Itt már elég szomorú voltam.
-Tudod mit Sarah? -kérdeztem magamban.
Eddig is tudtam,hogy klinikai eset vagyok,amiért magamban beszélek,de eddig abba reménykedtem,hogy ezzel nem vagyok egyedül,bár fene tudja.
-Küzdeni fogsz az álmaidért! -folytattam.
Ebben a beszélgetésben annyira kimerültem,hogy elaludtam. Másnap szakadt az eső.
-Csodás reggel. -pufogtam,mert semmi kedvem nem volt tanulni,mint minden normális embernek azt hiszem.

~Folytatás várható~