Lost Memories (Jikook)

7. fejezet

Jimin

Pontosan ezért nem akarok orvoshoz járni. Szeretném a múltat elfelejteni, nem pedig minden alkalommal szembesülni vele.

Szétesve hajtok fel a bejáróra az autóval. Legközelebb inkább vonattal megyek, nem akarom összetörni Sungho autóját.

Új doki, új terápia... és újra elmondani mindent. Újra felidézni életem legszörnyűbb napját.

Mintha nem emlékeztetne amúgy is minden nap rá valami, hogy mennyire kétségbe voltam esve akkor, és még most is.

Már csak az ágyamat akarom, és aludni egy nagyot. Mert amire igazán vágyom, az nem lehet az enyém.

Mintha csapdába esnék egy rémálomban, ahonnan nincs kiút.

- Jungkook? - nyögöm ki, amikor észreveszem őt a szobámban.

Pont annyira fáj, hogy éppen csak ne haljak bele. Pont annyira, hogy szenvedjek, de ne tudjam feladni sem.

- Szia... valami baj van? - furcsán cseng a hangja, mintha kissé nyugtalan lenne, de biztos csak képzelődöm.

Nem számítottam rá, hogy itt lesz. Rá lenne a legnagyobb szükségem most. Az ölelő karjaira, a nyugtató hangjára. Akaratlanul is lépkedek felé, nem tehetek róla.

Nem szabad!

Kezdek elbizonytalanodni. Nem tudom, hogy meddig bírom, pedig csak pár napja vagyok itt. Ha legalább lenne egy kis reményem, hogy egyszer jobb lesz...

- Semmi baj. – hallom meg mély hangját a fülemben és érzem, ahogy karjaival erősen átölel.

Végem! Nem bírom! Mintha bomba robbanna bennem, aminek eddig csak az időzítőjét éreztem fájdalmasan lassan ketyegni.

Érzem, ahogy lassan elhagy az összes erőm, és egy kis nyugalomért könyörög. Csak pár percért, amikor nem fáj semmi...

Lassan nyitom ki a szemeimet. Fájnak.

Megnyugtató érzés fog el, ahogy Jungkook arcát látom meg először. Ha jól értelmezem a helyzetet, akkor éppen a földön fekszem, és a fejem az ölében, miközben a telefonját nézi és hajammal babrál... kimondhatatlanul jó érzés.

- Jobban vagy? – kérdezi, amint észreveszi, hogy kinyitom a szemem.

- Sajnálom. – szólalok meg, és kezem a szemem elé teszem, nem mintha elérném vele, hogy ne lásson engem.

- Kérsz valamit? Vizet? - kérdezi tőlem.

- Nem. – rázom meg a fejem.

- Én...

- Csak maradj csendben és pihenj. – vág közbe, nekem pedig annyira jól esik közel lenni hozzá, hogy kérdés nélkül teszem, amit mond, és csukom be a szemem, bár aludni kétlem, hogy tudok.

- Miért voltál itt? – kérdezem pár perc csend után, mert tényleg érdekel.

- Téged kerestelek. – válaszolja egyszerűen.

- Miért?

- Mert beszélni akartam veled valamiről.

- Miről? – istenem, mindent úgy kell kihúzni belőle.

- Majd holnap megbeszéljük. Most inkább aludj. – szól rám még egyszer.

Hosszú percekig csak élveztem, ahogy ilyen közelről érezhetem az illatát. Megnyugtatott, hogy hallom egyenletes légzését, és jól esett az érintése, ahogy tincseimmel játszadozott.