NOZOMU

1.fejezet

Az első? Nem is tudom már hanyadik, de az is csak egy szimpla gondolkodós estének indult. Fekvő agytekervényeim járattatásával,kinyújtott lábakkal és félig jó-félig rossz füllhallgatóval.

Talán ez volt az első alkalom , mikor nem tudtam egykönnyen a lényegre térni.Át kellett magam rágnom a részleteken rendesen,-a hajam alatti fejbőröm is viszketni kezdett-,míg rájöttem, hogy az egyetlen dolog, amit szabályozhatok az én vagyok.

A lelkem rezdülései, a reflexszerű meggondolatlan reagálásaim, a lusta akaratom és az egoista befogadó képességem,-sőt még ennél is több minden-,mert már kiskoromtól kezdve céltábla van a fejemen. "Vajon ki helyezte azt oda? Apám? Anyám? Netán Isten és a mester Jézus? Vagy talán én?"-Ennél a kérdésnél mindig oldalra fordultam, mert úgy jobban fog az agyam. Elég komplikált a válasz (öcsém bágyadt hajléktalan horkolása sem könnyítette meg a dolgomat).

Aztán elkalandoztam.-"Még mindig csak tizennégy éves kis lókötő vagyok nulla potenciállal. Most akkor eddig nem vittem semmire vagy még van időm bőven?"-
Valahogy az élet nagy problémái problémásabbak, mikor az embernek szemfájdalmai vannak, a sok világító képernyős telefonoktól.-

Mintha nekem nem a születésem lett volna az életem kezdete. Volt már barátnőm, első csókom is, voltam már csibész, de anyuci pici kedvence is.Dicsekedtem már ötösökkel, igaz lelkiismeret furdalásom volt az egyesek miatt előtte. Kerestem már szerelmet önző módon, hogy aztán én legyek , a világ legönzetlenebb embere. Éltem már másokért és éltem már... éltem már magamért? Kész katasztrófa, villám és mennydörgés a fejbe, a fej meg a falba, de csak lágyan szólt a pukkanás. Éltem már magamért? Ki vagyok én? "Rendben elég volt Nozomu"-inkább elaludtam.

Felébredtem, csipás fáradt szemem kinyitottam. Szokatlan módon ülő pozícióban találtam magam az ágy szélén. Serdülő korban lévő testem belesüppedt a matracba, mikor egy hozzám hasonló csávóra lettem figyelmes.

"Ez a helyes arcforma, szimmetrikus arc, krumpli orral és vastag ajkakkal. Tényleg olyan, mint én, még a tacskó fül is stimmel.Kicsit izmosabb, de ifjú koromra én is leszek ilyen. A szeme tükröződős kék (enyém zöld) legalább ez különbözik, ha már a fodrászunk és a hajszínünk is ugyanaz (fekete).''-gondoltam.

Mikor egyik végtagom sem mozdult az agyam parancsaira, realizáltam, hogy még nem ébredtem fel. A levegő sűrűségén is éreztem már és az oktalan félelmemen. Ordibáltam, mintha bajban lettem volna. Zokon is vette a csávó, láttam az arcán,amikor sarkára állította a széket, majd felém fordította és leült.

Nézésével kaputtat mondott szívem működésének. Az a szem nem csak tükröződött, de árulkodott is. Láttak benne, ahogy a jobb szememben a pupillám fehérré változik, majd egy kis sós nedvre lettem figyelmes orcámon. A rettegéstől reszketni akartam, tombolni, de ezt a paralízis nem hagyta, sőt még felerősödött, mikor korom fekete haldokló füst és koponyák szállingóztak a csávó körül.

"Ne pánikolj."-mondta-Természetesen ez teljesen megnyugtatott és már zöld teát szürcsölgettem gondolatban. Halkan beszélt, mégis magabiztosan. Tényeket, merev, zord tekintettel. Nem emlékszem pontosan, de szerintem pislogni sem pislogott.

"Itt az idő, vessz el a dzsungeledben. Veszd el a kezed, lábad, füled,szemed, agyad, szíved, az értékeid, az önbecsülésed, a hited,reményed, önmagad. Én figyellek majd úgy, ahogy te is figyelsz másokat."-szorította ökölbe a kezét, majd ütött egy barátságosat a vállamba. Őszintén szólva talán máig fogalmam sincs, hogy miről beszélt. Válaszolni akartam, de a szám nem nyílt ki. Az ér futkosott a fejemen, idegségembe, de még mindig semmi. Már nem is betűket akartak kiejteni, csak kiadni valamilyen hangot. Ennyi célom volt.

Koponyám koppanására ébredtem, jobb végtagjaim a bal végtagokon heverésztek. Mivel  fém lábakkal magasított ágyam van, ezért nagyot estem, anyám betörte az ajtót, öcsém felkelt. Az anyai aggodalomnál nincs édesebb, aranyosabb érzés a világon (kár,hogy ezt akkor nem becsültem eléggé), de legalább bennem maradt a kép, ahogy rövid fekete haja lobog hátra, duci testével felszántja a folyosót, majd mikor szobába ér, fatörzs barna szemével szemembe néz-Mit csináltál hülyegyerek nem megmondtam, ne forgolódj!-visszaaltat, majd odatol az ágyam mellé vagy három széket, hogy megin' le ne guruljak.

Az alvást nyilván csak tetettem, hiába karikázott már szemem, a gondolatok még kiolvashatatlanabbak lettek.-Ki volt ez a csávó? És milyen dzsungelról beszélt? Ez az egész este úgy el van cseszve, ahogy van. Kezdődött anyáékkal, meg a céljaimmal, most meg valami ismeretlen köcsög gyerek aludni se hagy. Honnan tudjam, hogy mi akarok lenni, mikor azt se tudom ki vagyok én? Személyigazolvány nélkül szerintem el is veszhetnék. Ajhh... hagyjon már békén a világ.-végre álmok nélkül, visszaaludhattam.