PIRKADAT

Az idő

A dübörgő zene szanaszét szaggatja a dobhártyámat. Nem lepne meg túlzottan, ha negyven éves koromra megsüketülnék, mivel minden péntek és szombat éjszakám így telik. De ma valahogy másképp érzem magam. Az őrült ritmus az alkohollal kézen fogva maga alá rendeli szívdobbanásaimat. Nem számít a hevesen emelkedő mellkasom, ez is megszokott már. Mindig ugyanaz. Egy unalmas forgatókönyvet játszok el újra és újra. A körülöttem lévő emberek is ugyanúgy tekeregnek, ahogy a többi hétvégén. Fiatalok vagyunk, ez a dolgunk. Egy fokkal talán jobb, mint az otthoni perpatvarokat hallgatni. Mindig csak a balhé meg az ugatás megy, arra pedig már nem vagyok kíváncsi. Eleget hallgattam a szüleimet gyerekkoromban. A beállt tömeg, a tömény terjengő fűszag, az asztalra terített hosszú, fehér csíkok sokkal jobb választás. Nem olyan rég még végeláthatatlanul kábítottam magam én is, úgy téve, mintha az élet nem lenne egy rakás szar. Ezek az esték voltak a hetem fénypontjai, mikor halál rottyon szédelegtem és estem szét darabjaimra a fültekerő dallamra. Megszámlálhatatlan mennyiségű lánnyal smároltam és valószínűleg a felére sem emlékszem mennyit vágtam gerincre valamelyik szobában. A házigazda még az anyjáék ágyát is képes kiadni egy forró, egyéjszakás menetre, amit másnapra már mindenki elfelejt. Józan embert látni erre olyan, mint azt a bizonyos fehér hollót. Ha nem tolsz valamit az orrodba, kinéznek. Nekem ez már a második alkalom, hogy kihagytam a bódító csíkokat, egyből meg is kérdezték mi a baj. Ebben a világban azzal van a gond, aki elutasítja a drogot. Nem fogja fel a csepp agyuk, milyen ártalmas. Számukra nemet mondani a kábítószerre egyenlő megtagadni a boldogságot. Bárki azt hinné ez a bagázs mind lecsúszott, ruppótlan senkikből áll, akik megölnék egymást egy gramm kokainért.

Tévedés.

Ők mind a leggazdagabb és legbefolyásosabb emberek gyerekeik a magán suliból ahová járok, akik bármikor agyon vernék egymást egy gramm kokainért. A legtöbbjüknek valamilyen tisztviselő vagy politikus az apja, de vannak köztük sztárcsemeték is. Az én apám híres sebész, az anyámnak meg saját marketing cége van. Szerencsére mindketten egyre sűrűbben járnak "üzleti útra", legalábbis otthon ezt mondják egymásnak. Kész vicc a látszat, amit igyekszenek fenntartani, miközben anya a titkárával, apa meg a nővérekkel hetyeg, isten tudja merre. Amikor valamiért mégis otthon vannak, egymást meg engem basztatnak. Itt még mindig jobb tengetni az időt, mint annak a családnak nevezett nevetséges színházban.

Agymenésem végére megpillantom Seungyeon-t, ahogy a nappali másik végén kezdi kelletni magát nekem. Vadul tekeri meg csípőjét az ütemre, merészen belém vájva tekintetét. Több sem kell, hogy tudjam ma őt varrom le. De mielőtt ezt megtenném, jobbnak látom, ha dobok egy sárgát, ezért intek neki, hogy várjon egy percet.

A budi föle terpesztek kissé kótyagos fejjel, mert a rövid italt azért nem vetettem meg, majd belekezdek a mutatványba. Mikor nyílik mögöttem az ajtó csak lazán hátra szólók vállam fölött, hogy mindjárt végzek, addig takarodjon ki bárki is az. Viszont még fél perc múlva sem hallom, hogy a nyílászáró megmozdulna. Kieresztem, amit ki kell, közben szitkozódok egy sort, hogy miért süket, majd rázok kettőt kígyómon, elrakom rejtekébe és szembe fordulok a rám törővel.

Hátát az ajtónak nyomja, arcát a padló felé szegezi, ujjai közt pedig kattan a zár. Hiába kérdezgetem, mi a faszt csinál, nem válaszol. Idegesen trappolok az ismerős fiú felé, hogy eltakarítsam az útból, mert senkivel sem szeretnék összezárva lenni egy ilyen helyen, akinek nincs sunija.

"Mozdulj haver!" - lököm meg vállát, ahogy elé érek.

Épp csak oldalra lép noszogatásomra a teljesen késznek tűnő srác, de ez bőven elég, hogy elérjem a kilincset. Arra viszont nem számítok, hogy csuklómba kapaszkodva felcsapja fejét és csókot nyom az ajkaimra. Körülbelül három másodpercig tart, de én úgy maradok még utána is a döbbenettől, akár egy sóbálvány. Kiguvadt szemekkel figyelem Park Jimint, aki csak ebben a félévben lett az osztálytársam, hogy mégis mi a jó élet retkes faszát csinál. Hivalkodó szőke hajkoronájából már hamarabb is megismerhettem volna, de talán a pia miatt nem, vagy csak annyira lényegtelen, hogy simán leszartam. Az arcán terülő vastag pír nem tudja elkerülni figyelmem, még ebben a sokkos állapotban se. Szerencsétlenségére ekkor realizálom, hogy engem megcsókolt egy fiú. Azonnal felkapom a vizet és őrjöngve vágom a fejéhez, hogy mi a faszt gondol magáról, de alig tudom befejezni, mert újra megteszi. Ajkát az enyémre simítja és behatol nyelvével szájüregembe. Hirtelen olyan, mintha ízlelőszervem valaki máshoz tartozna, mivel felveszem a tempót, anélkül, hogy tudnám mit csinálok. Fogalmam sincs mikor és hogy történik, de kezeim közé kaparintom nőket megszégyenítő karcsú derekát és már én tartom szorosan a mögötte lévő falaphoz, miközben nyelvjátékunkban is átveszem az irányítást. Ujjait hajamba vezeti még közelebb préselve magához, erre automatikusan nyúlok térdhajlatához és a csípőmre helyezem lábait. Amint markom megtelik formás fenekével, elfeledkezem róla, hogy ugyanúgy kolbász van a lába közt, mint nekem. Nem tudom, meddig cincáljuk egymás vörösre duzzadt száját, de mikor úgy érzem egy leheletnyi oxigén sem maradt a szobában, ideje elválnunk. Nagyokat pislogva tanulmányozom a testemre csavarodott pehely könnyű srácot, totál elhűlve magamon, amiért felállt rá. Jimin pihegve kerüli a tekintetem pirosba borult arccal. Szerintem zavarban van. Fura, de én nem, pedig ez az első alkalom, hogy azonos neműhöz értem. Ijesztő mennyire nem volt szokatlan vagy undorító.