❝ Felix a Pokol Hét Hercege egyikének a leszármazottja, minek eredményeképpen nem élhet átlagos életet, akármennyire is próbálkozik.
A mindennapi elnyomottság érzése csak egyre inkább erősödik benne, amit a külvilág nem tapasztal rajta.
Nagy, sötét...
Épp végeztem az esti semmittevésem, amit szoktam a pénteki napok örömére. Azonban majdnem elaludtam, mikor hallottam a telefonom értesítését… kicsit sem kaptam szívfaszt, mikor megláttam a nevet, hogy ki írt nekem.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Oh my God, tényleg hozzá megyek? Vagy csak álmodok? Áhh, túl fogom én ezt élni?! – Hyung, holnap mehetek korepre? – Szexi-tanár úrral? Persze! – kiabált vissza a konyhából, majd nem sokkal később bejött a szobába, és leült mellém az ágyra. – Gyere, hyung megtanít flörtölni! – Honnan tudtad? Várj, nem kell~ – A lényeg, hogy legyél vele huncut, és ha veszi a lapot, ő fogja folytatni! – Mivan…? – Minél több olyan szót használj, aminek két értelme van! Esetleg bókolj neki, hogy "Mr Hwang, nagyon jól áll az X színű felsője!" és a többi – vonogatta fel-le szemöldökét. – Azt hiszed, tudnék ilyeneket mondani neki?! – Tudsz te, ha akarsz, bébim. – Bolond vagy. – Nem is! Csak tudod, nem lehetek melled örökké – mosolyodott el. – Dehogynem. – Én azért nem akarok úgy megöregedni, hogy neked nincs palid. – Örökbe fogadok egy papagájt – nevettem. – Ah, de én Hyunjint akarom neked! – Többször emlegeted, mint én. Bejön? – Kérsz vacsit akkor, vagy éhen halsz? – Éhen halok. – Gyere enni, mert rád ülök – tette keresztbe karjait. – Gyere baby, várlak – szenvedtem fel magam az ágyból. – Állj le, mert ha feléleszted a barátom, rossz vége lesz… áh, legalább visszajött a kanosságod, már hiányoltam! – Nem is szoktam kanos lenni – sóhajtottam, és kimentem mellette a konyhába, de kaptam egy seggre-pacsit. Vacsora után elvégeztem az esti rutinom, és elmentem aludni, viszont hyung megtalálta az ágyam a sötétben, így mellém feküdt le. Szóval egyértelműen egymásba gabalyodva aludtunk el… viccen kívül, reggelre keresztbe feküdtem rajta, és arra keltem, hogy a karomba harap. Nem hibáztattam érte, mert elég kényelmetlen lehetett, szóval jah. Főleg, hogy ott volt majdnem dél, ő pedig már nyolctól fent volt, és nem akart felkelteni a hülye. 13:50-kor estem ki a kollégiumból, mert Mr Hwang-al azt beszéltük, hogy a park előtt találkozunk, szóval a lelkem is kiszakadt azalatt az öt perc alatt, hogy siettem… Nem a szokásos ing volt rajta, helyette egy egyszerű fehér pulóvert viselt, melegítő nadrággal, és tornacipővel. A haja sem volt copfban, hanem kiengedve, amit a szél össze kócolhatott… ha nem tudnám, hogy tanár, azt hinném, hogy diák. Már messziről láttam, hogy kedvesen mosolyog, ami miatt eléggé zavarban éreztem magam… – A-annyeong, Mr Hwang! – hajoltam meg kicsit, ahogy elé értem. – Szia Felix, hogy vagy? – Frissen, kipihenten… Ön? – Na, ennek örülök! Hát, ahhoz képest, hogy reggel aludtam el, egész jól – nevetett. – Ígyis megtartjuk a~ – Igen, mert mindig tartom a szavam – vágott szavamba. – Gyere, erre lakom. Nemrég költöztem ide, eddig a város szélén laktam, Gwangjingu-ban. – Oh, nem ott vannak azok a híres egyetemek? – De, Konguk és a Sejong. Honnan tudod? – A Sejongba akartam menni, érdekelt a régészet, de nincs elég pénzem rá, szóval… – Én ott végeztem, és elég sok ismerősöm tanít ott. Ha gondolod, érettségi után segítek bejutni. – D-de ez protekció lenne, és azóta meggondoltam magam… – makogtam a meglepettségtől. – Akkor hova tervezel menni ezután? – Állatorvos szeretnék lenni – húztam el az orrom. – Eredetileg azt akarta apám, hogy ügyvéd legyek, vagy ilyesmi, de engem hidegen hagy a dolog. – Az legyél, ami lenni akarsz. A többi ne érdekeljen – veregette meg a vállam. – Engem pedig pont orvosnak akartak, erre tanár lettem. Egy cseppet sem bántam meg, szóval szurkolok neked! – Köszönöm – mosolyodtam el. Azt hittem, hogy a közelben lakik, de megálltunk egy buszmegállóban, ahova hamarosan érkezett is egy busz. Arra felszálltunk, én pedig próbáltam megjegyezni az utat. A környéken magasabbnál magasabb épületek sorakoztak egymás mellett, és úgy éreztem magam, mint valami hangya… Nem utaztunk sokáig, nagyjából tizenöt perc múlva szólt, hogy leszállhatunk. Miután ez megtörtént, sétáltunk a megállóhoz legközelebbi panelhez, így átmentünk egy parkolón… mit mondjak, még nem jártam ilyen hatalmas panelban, elakadt a szavam is (már-már hotelhez hasonlított, le merem fogadni, hogy az volt). A tizenhetedik emeletre mentünk, ami a legteteje volt, és a 672-es szobába kísért be. De az a lakás? Nagyobb, mint a kollégiumi szoba! Mondjuk nem csodálom. Bal oldalt volt a fogas, ahova a kabátomat akasztottam, és a cipőmet az alá tettem le. Egy másodperc múlva, mikor épp fel akartam mérni a terepet, egy kiskutya rohant felém, de mielőtt elvitt volna a hirtelen szívfasz, Mr Hwang felvette az ölébe. – Szia Kkami, megjöttem – nevetett. – Felix, ő Kkami, Kkami Felix – tudta le a gyors bemutatást. – Remélem nem félsz a kutyáktól, bár kétlem, ha állatorvos akarsz lenni – Oh, nem félek, csak hirtelen ért – nevettem zavartan. – Aranyos kiskutya! – Megfogod? Ember szerető, szóval nem harap – tartotta felém, így az ölembe vettem. Olyan kis cuki! Azt hittem a chihuahua nagyon játékos, de ő nyugodt. Mondjuk csak betippeltem, mert olyan, mint a hosszú szőrű chihuahua. Amíg a kezemben volt, a tanár úr is levette a cipőjét, és beljebb hívott. A falak szürkék voltak, a bútorok viszont hófehéren virítottak mellette. Megmutatta, hogy merre van a fürdőszoba, ha esetleg ki akarok menni, aztán be kísért a dolgozó szobájába, ahol egy nagy íróasztal volt, előtte két székkel. – Jah, Kkamit tegyük ki, mert szeret zaklatni – szólt, mire letettem, ő pedig azonnal kirohant. – Okos kutya, tudja hogy ha ide jövök, elfoglalt vagyok, ennek ellenére mégis van, hogy jatszhatnéka van. – Cuki. – Igen. Egyébként minden rendben? Mintha feszült lennél, mitől tartasz ennyire? – Pedig jól vagyok… – Nem foglak bántani, az osztályfőnököd vagyok, Felix. Ráadásul tud róla az igazgató és a bátyád is, hogy itt vagy, mert szóltam – mosolygott. – Azért vagyok, hogy segítsek abban, hogy elérd a céljaid, és nem csak neked, hanem az egész osztálynak… persze azt megsúgom, hogy tudtommal másoknak elég jól mennek a dolgok az életben, ezért jelenleg elsősorban nektek segítek, akik akarják is. Ezzel egyet értettem. Én sem segítenék annak, aki nem akarja… kicsit megnyugodtam, mert tényleg izgultam valamiért, de jobban éreztem magam. Szeretem, ha őszinték velem, és inkább elmondják, mit akarnak. Az már más kérdés, hogy a valóságot tükrözi-e, vagy sem. Ahhoz képest, hogy annyira ideges voltam, elég könnyen oldotta a hangulatom. Hozott üdítőt, fél óránként körülbelül tartottunk egy 5 perc perces pihenőt, hogy regenerálódjon az agyam… a kémiát konkrétan az alapoktól kezdte velem újra, és mivel csak ketten voltunk, vissza mertem kérdezni, nem úgy, mint az órán. A lényeg, hogy kitisztult a kép a tantárgyból, és meg merem kockáztatni, hogy meg is tetszett… Mivel három órára jöttem át, a másik 90 percet már a biológiával folytattuk. Mivel ezt is az elejéről kezdtük, egyelőre csak a növénytannal foglalkoztunk. Mondjuk az volt az egyetlen rész, amit értettem, de tök jó volt hallgatni, ahogy magyaráz, és érdekességeket is tesz hozzá. – És akkor mára elég, mert el fogsz aludni. – Nem vagyok álmos, de lassan már négy óra. Köszönöm szépen! Egyébként mennyivel tartozom? – Hány éves is vagy? – Tizenhét... – Vonj ki belőle kettőt, négyet, ötöt és hatot. – Nulla? – Igen, és ennyivel tartozol. Ne bukj meg semmiből, ennyi a lényeg – kuncogott. – Dehát a szabadidejét rám fordította – pislogtam rá. – És~ – Nem fogok pénzt kérni diákoktól, Felix. Rosszul érezném magam, főleg, miután szívesen segítettem. Megtehettem volna, hogy hagylak azt csinálni amit akarsz, maximum meg buksz, és nem leszel az osztályomba. Nemde? – De, elnézést… – haraptam alsó ajkamba, de moderáltam is magam, mert furán éreztem magam (általában olyankor csinálom, ha gondolkodom, és senki sem figyel… rossz szokás, de ez van). – Semmi baj. No, menjünk, elkísérlek a kolihoz. – Nem muszáj~ – A tanár felel a diákért. Ha a vissza úton történik veled valami, én leszek az első, akit felelősségre vonnak – kelt fel a mellőlem. – Ne értsd félre, ha nem lenne muszáj, akkor is haza kísérnélek. – Túl kedves velem, amit nem érdemlek meg… – Miért nem? – Nem tudom, de így érzem – dobtam be a tollat a füzet mellé a táskámba. – Nem értem, mi a problémád magaddal. Mindenkiben van hiba, és ez tesz emberré, ne felejtsd el – mosolyodott el, majd az ajtóhoz sétálva kinyitotta azt, és Kkami azonnal a lábánál volt. – Mindjárt visszajövök, jó? Köszönj el Felixtől! – mondta neki, mire ugatott egyet, én pedig 0,5 másodperccel odébb már ott voltam, hogy megsimogassam. – Szia Kkami! Miután ismét egyesbe tettem magam, valóban haza kísért, és olyan jól éreztem magam mellette, de mire észbe kaptam, már a kollégium szobánk küszöbét léptem át… történetesen hyung az ágyában fetrengett, de mikor észrevett, felült. – Yongbokiiieeee! Ezer éve nem láttalak, kisunokáám! – Kapd be, ne utánozd a nagyit! – Jól van, mesélj akkor! Volt keksz? – Bejöhetek egyáltalán?! – akasztottam a fogasra a dzsekim, majd leváltottam a cipőmet a benti papucsomra, aztán elkezdtem kipakolni a táskámból. – Persze, elnézést kívánok. – Nem történt semmi olyan amúgy, amit meg kellene említenem. – Semmi flört? Nemár! Tuti csak te nem vetted észre. – Mintha képes lennék ilyet észrevenni… de képzeld, elém jött, és haza is kísért! – Ahw, cuki! – Amúgy egy tök menő panelban lakik, és van egy kutyája, Kkami! Olyan aranyos volt! – mosolyodtam el, amint felidéztem a kis kedvencet. – A kutya, vagy Hyunjin? – Ah, mindkettő… vagy miii, hagyjál már! – Jó, bocsi. Nincs kedved velünk jönni kikapcsolódni? – Az annyit jelent, hogy leinni magad a földig? – Majdnem~ – Csak azért menjek, hogy hozzalak haza, mi? – Légysziii! – nézett rám nagy szemekkel. – Csak nem akarok egyedül menni, és szeretném, ha te is kimozdulnál itthonról… ha nagyon nem akarsz, akkor én sem. – Csak miattam nem kell itt maradnod, menj a barátaiddal. Én elfoglalom magam. – De csak úgy vagyok nyugodt, ha mellettem vagy. – Ah, és meddig tervezel ott lenni? Mindjárt öt óra. – Hétre megyünk, és maradunk amíg jól érzed magad – vigyorodott el. – Ha megint rám mászol részegen, leütlek! – Olyat adj, hogy essen le a fejem, kérlek. – Ne aggódj afelől. De hova is megyünk? – Nem messzire, csak a pályára a csapat egyik felével. Tudod, pia meg ilyenek… nem nagy ügy amúgy, de kellemes a légkör, és csendes, szerintem tetszene! – Jól van… de ne várj sokat tőlem – sóhajtottam. – Azért egy sojut remélem legurítasz. – Tudod, hogy nem szeretem. – Majd kapsz valami mást – kacsintott. – Menj fürcsizni, keresek neked ruhát! – Nem akarok ilyet játszani, a végén még apácának öltöztetsz be… – Ellenkezőleg; kekszi leszel, és dicsekszem azzal, hogy rám hasonlítasz! – Aigoo, jó de előbb kaphatok bátyustól vacsit? – Persze bébim – kelt fel, majd a szobából kimenet kaptam az arcomra egy puszit. Őszintén szólva, hiányoltam már. Nem tehetek róla, szeretet hiányos faszfej vagyok… tényleg meg kellene próbálnom összejönni Mr Hwang-al? Bűntudatom van, ha begondolok… egyébként lenne ideje rám? Zavarná a korkülönbség? Eh, ez titok marad… nem is gondolkodtam tovább ezeken, inkább zabáltam és elmentem fürdeni. Minho nekem kiválasztott ruháit pedig inkább hagyjuk… fekete póló, rám adott egy bőrdzsekit, meg egy olyan "passzos" nadrágot, amit sosem szerettem. Lehet csak én vagyok az a fajta, aki mindig két mérettel nagyobb ruhákat vesz… – Wow, kekszi vagy, bébim! – Muszáj? – Feltétlenül. – Akkor most csövest csinálok belőled – nyitottam ki a szekrényét, és random hozzá vágtam az esti kollekcióját. – Fúj, utálom a rózsaszínt! – Most meg fogod szeretni. – Aish! – Mi van? Jól nézel ki, bébi. Rózsaszín póló, fehér nadrág, meg még valami lemaradt – nyomtam puszit az arcára. – Kész is vagy. Most akkor csinálhatom a dolgomat hétig? – Van fél órád, édes – vigyorodott el. – Nincs kedved velem fetrengeni az ágyban? Úgy értem pihenni, mert szeretehiányom van, egyedül voltam egész nap, míg te meg a szexi tanárbával! – Át akartam nézni pár anyagot… – De holnap vasárnap! – Mi a fasz, azt hittem ma van – csaptam homlokon magam. – Jesszus. Jól van, de akkor hagysz aludni egy kicsit, ugye? – Délig aludtál! De jól van, persze – lökdösött be az ágyba, majd mögém feküdt és megölelt. – Számolok órabért. – A szeretetem ingyen van! – Megtelt miatta a tárhelyem, miből veszek? – Ah, fogd már be, és pihenj, Lixie – szólt mire nevettem egy sort, majd próbáltam aludni. Pár perc múlva már felé voltam fordulva, és úgy bújtam hozzá, miközben ő a hajammal szórakozott… vajon jól van? Nem mondja, és nem is mutatja, de tudom, hogy valami nem oké. Talán tudom is, hogy mi az, és sajnos nem tudok vele mit csinálni… csak remélni tudom, hogy túl esik egyszer rajtam. Végül csak benyomtam a szunyát, és hyung felkeltett, szóval összeszedtük magunkat, és lementünk, hogy célba vegyük a pályát. Már sötét volt egyébként, ilyenkor akarnak kosarazni? Mondjuk van lámpa… – Van egy új srác amúgy a csapatban, szerintem jól kijönnél vele – szólalt meg, mielőtt bementünk volna. – Tényleg? Hova jár? – 11/3, csak pár hete jött. Bolond, mint te. – Köszönöm. – Kajak, be nem áll a szája, máskor meg úgy kell kihúzni belőle a szavakat… mondjuk mostanában nem is dumálsz annyit. – Beszélsz helyettem eleget szerintem – forgattam szemet. – Lehet. Nézd, ott vannak – mutatott a kerítés mögött kosarazó egyénekre. Bementünk, majd hyung lepacsizott velük, majd bemutatott engem. Vicces, hogy csak két közös barátunk van eddig, Ők is Seungmin és Jeongin… szóval a kosárcsapatot sosem ismertem, nem igazán érdekelnek a sportok. – Ő itt az öcsém~ – Lee Yongbok, de inkább Felix, örvendek – biccentettem a srácok felé, majd sorban bemutatkoztak. Az egyiküknek ugyanolyan tűzvörös haja volt, mint nekem, azt hiszem Jae a neve. Akkor volt köztük két kicsit "ijesztő" megjelenésű srác, az egyikük tetoválással volt teli, a másik pedig piercingel. Az utóbbinak szőke haja volt, és azt mondta, ő a kapitány a csapatban, és hogy majd számítani fog jövőre Minhora, mert ő a következő "rangidős". Szóval jah, valamiért látszott azon a kettőn, hogy végzősök… – Szia! Han Jisung vagyok! – mosolygott rám a kékes hajú fiú. Van egy normálisnak kinéző köztük, wow! Róla beszélt volna hyung? – Felixnek vagy Yongboknak hívhatlak? – Ahogy jól esik, de a Felixet preferálom – viszonoztam a gesztust. – Én én téged? – Hívd mókusfejűnek – szólt közbe Minho. – Te, te csak némítsd el magad, köszi! Örülj, hogy szocializálódok. – Nem szóltam… Mókuspofa, barizz össze vele, mert nincsenek barátai! – Anélkül is bariznék vele, hogy mondod – forgatott szemet. – Csak feltűnési viszketegségben szenved. – Mondom össze foglak kötni titeket… tessék, ne haljatok szomjan – nyomott a kezünkbe 2-2 italt, de mikor vissza akartam adni neki, hátat fordított, a labda meg már a kezében is volt, hogy most márpedig megy játszani. – Hogy cumizd le magad, tudod hogy nem iszok! – szóltam utána. – Pedig a bokbunja finom. A sojut én sem szeretem, de ezt különösen igen, ráadásul egészséges is – jegyezte meg Jisung. – Kóstold meg, ha nem ízlik, max nekem adod! – Aigoo, rendben – sétáltam a közeli padhoz, majd letettem az egyik üveget, a fiú pedig követett. Végülis, tényleg nem rossz ez az ital, édeskés! – Na, milyen? – bontotta ki a sajátját. – Finom. – Ugye. Amúgy te mennyi idős vagy? – Szeptemberben leszek tizennyolc. Ez a legnagyobb flexem – nevettem. – Tényleg? Én is akkor töltöm, 14-én. – Kajak? – pislogtam rá. – Nekem 15-én van a szülinapom. – Wow, majd tartjuk együtt? – vigyorodott el. – Lehet, úgyis már a koliban leszünk szeptembertől, így nem megyünk haza… – Koleszba vagy? Nagyon rossz? Nekem is be kellene költöznöm, mert reggel egy órát buszozok. – Nem gáz, ha olyan szobatársad van, akivel kijössz. Gondolom, mert nekem könnyű, hogy azzal a hülyével vagyok összezárva. – Tényleg hülye, és az egója is az eget veri. – Kanos fasz… – Az is. De kajak a kedvenc hyungom – kortyolt az üvegébe. – Ő volt az első, akit megismertem a csapatban. – Ha zaklat, szólj, és ütöm is le. – Nyugi, kezdem megszokni, hogy kezeljem – nevetett fel. Minhonak igaza volt, tök jót dumáltam vele. Mesélt arról, hogy kicsit depressziós, amiért elköltöztek, és sulit kellett váltania, de talált egy ismerőst az osztályában… kicsit sem akadtam ki, mikor azt mondta, Changbin az unokabátyja. Próbáltam elrejteni az a kisebb sokkot, amit kaptam, de azt mondta, hogy kicsit zárkózott, és magának való, mert akárhányszor akart neki segíteni, elutasította. De ettől független szoktak olykor beszélni. Hát, tipikus Changbin… – Te ismered amúgy? – Én, ööö… csak látásból – húztam el az orrom. – Biztos? Ha téged is bántana valahogy, akkor szólj… csak mert elég furcsa személyisége van, alapjáraton rendes, de ha bekattan nála valami, elég csúnyán viselkedik… de nem csodálom, mert megvan a maga baja, a helyében összeomlottam volna. – Tudom – tüntettem el az utolsó pár csepp italom, de sikerült félre nyelnem, miután leesett, mit mondtam. – Úgy értem, gondolom~ – Ahha, szóval te vagy a srác, akiről annyit dumált – nevetett. – Ne halj meg itt mellettem azért. – Mi-mit mondott? – Valami olyasmit, hogy "van egy édes fiú, akit régebben is ismertem, de hiába akarom megszerezni, csak a szenvedés várna rá mellettem." Egoistának tűnik, de valójában önbizalomhiányos… vicces, nem? – De… – Te kedveled őt? – Már nem igazán… – Hmm, van valaki akkor, aki tetszik? – Van, de egyoldalú… áhh, annyira fáj, hogy lehetetlen – motyogtam már a végét, és belekezdtem a második üvegembe. De még később hozott Jisung, és fogalmam sincs, mennyit ittam, mert mire észbe kaptam, már hyung fektetett be az ágyamba…
