Gyilkosság Londonban

1.Rész

-Tehát Watson-nak igaza volt, maga a gyilkos maga ölte meg Mr.Bakert – mondtam felvilágosultan a velem szemben álló magas kalapos férfinak, aki fenyegetõen nézett rám és a mellettem álló társamra Mr.Watsonra. -Pontosan õ volt a gyilkos és e mellet õ áll a Thomas Anderson elleni merénylet mögött is – ordított rá ingerülten Watson. Ettõl a hirtelen kicsapongástól, amit a magas tweed zakós férfi váltott ki Watsonból, a szívem egy pillanatra megszûnt dobogni. Watson láthatóan a lelkére vette ezt az ügyünket, mondjuk ezen nem lepõdtem meg annyira hiszen a velünk szemben álló férfi nem más volt, mint Oliver Edwards, közismert bûnözõ és körözött személy ráadásul ezek mellet Watson egy régi barátjának a már említett Thomas Andersonnak a gyilkosa is egyben.

-Nézd Watson én igazából nem akartam megölni a barátocskádat, de teljesítenem kellet a munkát amire felkértek– mondta arrogánsan és lenézõen Edwards. Láttam Watson tekintetén hogy egyszerre elkeseredett és dühös. Viszont mielõtt közbe szólhattam volna, Watson hirtelen egy már kicsit rozsdás forgótáras revolvert rántott elõ hosszú finomra szabott kabátjának bal belsõ zsebébõl. Tekintetem mégis Edwardsra szegezõdött. Úgy tûnt hogy a revolver látványa nem riasztotta meg annyira. -Ki bízta meg e munkával ? – tettem fel a kérdést remélve hogy Edwards elárulja a megbízója nevét és végre lezárhatjuk ezt az ügyet.

-Á Ms.Harmon, a híres nyomozó, aki megoldotta a Montgomery esetet, örülök hogy megismerhetem, tudja a hírneve megelõzi magát. -Oh valóban? -tettem fel e kérdés meglepetten, mert nem gondoltam volna hogy Edwards ismer engem. -Igen, a maga neve és arca áll minden egyes újság címlapján Kate Harmon megoldotta a Montgomery estet, A Montgomery ügy megoldódott, Kate Harmon megfejtette a Montgomery rejtélyt, mindenki hallott magáról Londonban. -Tehát tudja ki vagyok, nagyszerû de most nem ez a lényeg. Ki a megbízója? És mi köze volt Mr.Baker-nek a rabláshoz? -kérdeztem. -Mr.Baker rájött Sullivan tervére, ugyan úgy mint Anderson ezért kellet mind a kettejüknek meghalniuk. -monda Edwards.

James Sullivan volt London egyik legnagyobb és legveszélyesebb bûnözõje és õ az aki nem régiben elkövette a legnagyobb rablást London eddigi történetében. -És pontosan mire jött rá Mr.Baker? – kérdezte Watson. -Ugyan arra mint Anderson, hogy Sullivan hánykor akarja kiüríteni a múzeumot. -Ki üríteni? Minek kellett ki üríteni? – kérdeztem. -Nem értik igaz? – tette fel a kérdést Edwards szánakozóan. Watsonnal egymásra néztünk de egyikünk sem tudta hogy Edwards mire gondol. -Rendben akkor elmagyarázom, október 17.-én volt a bál akkor vittük véghez a rablást, de ezt már biztosan tudják. Watsonnal bólintottunk. -A bálon beépített emberek voltak a vendégek között és amíg mindenki Ms.Thompsonra figyelt és a nyakán lógó 300.00 dollárt érõ gyémántra, addig mi szépen kiraboltuk a múzeumot. – mondta Edwards magabiztosan. -És hogy nem vették észre magukat, hiszen mindenhol õrök voltak. – lepõdött meg Watson. -Õket ki iktattuk. -Ez mindent megmagyaráz. – szólt felém Watson. Ám abban a pillanatban Edwards elõrántott egy pisztolyt és Watsonra fogta.

-Mi a fenét mûvel Edwards? -Elmondtam a rablás részleteit Watson, most engedjenek el. -Maga nem megy sehova Edwards! – feleltem majd Watsonra tekintettem. -Harmonnak igaza van maga nem megy sehova, maximum a börtönbe. -Elmondtam maguknak mindent amit tudok, cserébe azt kérem hogy most hagyjanak elsétálni. -Elsétálni oh nem, nem, nem maga börtönbe kerül rablás és ember ölés vádjával ez, életfogytiglan-t jelent már hogyha mázlija van, hogyha a bíró nem kegyes magával ki is végezhetik. – mondtam. -Nem fokok börtönbe menni és végképp nem fognak kivégezni! -ordított Edwards. -De igen, ráadásul fegyver tart egy nyomozóra és nem hajlandó velünk együtt mûködni. – magyarázott Watson. És abban a pillanatban Edwards meghúzta a ravaszt, ám nem talált el vele egyikünket sem, csak a hídon lévõ egyik varjú díszt. -Vagy elengednek vagy mind a ketten meghalnak. Watsonnal egymásra néztünk. -Akkor meghalunk! – mondtuk teljesen egyszerre. -Hát legyen! – mondta higgadtan Edwards. Ám abban a pillanatban, egy lövés hallatszott a távólból megzavarva ezzel Edwards-t és engem. Viszont Watson kihasználta az alkalmat hogy Edwards nem figyel és meghúzta a rozsdás revolver ravaszát amivel szíven találta Edwardsot, aki megbotlott a saját lábában majd a vízbe zuhant. Én és Watson oda rohantunk a híd oldalához. -Biztos hogy halott? – kérdeztem. -Biztos. Egyenesen a szívét találtam el. Nem élhette túl. – mondta határozottan Watson. -Ajánlom is neki. - mondtam. Még perceken át a vizet bámultuk hogy megbizonyosodjunk róla hogy Edwards halott.

De hirtelen, a semmibõl egy alacsony pocakos kalapos férfi rohant felénk. – Martin? – néztem a férfi felé. -Ms. Harmon, Mr. Watson. – mondta a férfi amikor oda ért hozzánk. -Maga meg mit keres itt? – kérdezte Watson. -Elkapták Edwardsot? -Igen! -válaszoltam. -Nagyszerû és hol van? Watsonnal a folyó felé tekintettünk. -Oh értem. És megtudtak tõle bármit is? -Igen. - mondta Watson. -Ez nagyszerû, nagyszerû. – mondta Martin és neki dõlt a híd oldalának. -Nem tudja mi volt az a lövés a park felõl? – kérdeztem. - De igen. Emlékeznek George Lawsonra, Edwards társára? -Persze. – feleltünk Watsonnal. -Rájött hogy maguknál van Edwards és megakarta ölni magukat, de megállítottam.- lihegett Martin majd sóhajtott egy nagyot. -Maga egy kincs Martin. – mondtam. -Köszönöm Ms.Harmon. – válaszolt majd egy aranyos mosolyt villantott rám. -Akkor ennyi, lezárhatjuk az ügyet? - tette fel a kérdést Watson. -Még nem. - válaszolt Martin. -Még van egy elvarratlan szál. -Lewis! – mondtuk Watsonnal. -Pontosan. – mondta Martin. -Tudja hol van? -tettem fel a kérdést. -Nem. De tudom hogy hol lesz! -Tényleg? – kérdezte Watson. -Igen, de most indulnunk kell sürget az idõ. – mondta Martin majd elindul a közeli park felé, ahonnan pár perccel ez elõtt a lövést hallottuk. És mint hogyha mi sem történt volna. Az élet nyugodtan folyt tovább Londonban, kellemes langyos szellõk fújták a frissen lehulló világos barna faleveleket. Amikor már beértünk a parkba még utoljára vissza néztem a kis hídra és az ott álló házakra olyan nyugott volt és volt és békés, a távolban még a Big Ban is látszott. Ez a nyugott környezet ami biztonságot és nyugalmat ad, ez az egyik oka hogy imádom Londont. -Harmon jöjjön már! -ordított utánam Watson.

✈🌎🌃