A házi kedvenc (light femdom)

Egy kedves idegen

November huszonnyolc, A kelet gyermekei alapítványi gála. Ruby Markkal a sarkában belépett a terembe. A teste vonalát szorosan követő bordó bársonyruhában volt, rombusz alakú arany fülbevalókkal, hozzáillő bokacsizmával és táskával. A haja illatosan omlott a hátára. Az arcán bájos mosoly. 

Sokakat gyűlölt ebben a teremben. Nem akart itt lenni. Eszébe jutott, hogy pont egy ilyen alkalom után találkozott Tristannel először, még nem is olyan régen. Izgalmas játéknak tűnt, hogy egy hajléktalant fogadjon be, mint az új kutyája. Nem gondolta, hogy ennyire a szívéhez fog nőni. Sőt, amíg nem ismerte Trist, időnként meg volt róla győződve, hogy neki nincs is szíve. 

Most mosolyogva kellett koccintgatnia és "pukkedlizinie" a többi sznobnak. Panaszkodás nélkül megtette a kötelező köröket, mindenkinek érdeklődött a gyerekeiről, részvényeiről, új befektetéseiről. Végignézte a rövidke jótékonysági műsort, aztán adományozott egy rakat pénzt. Ilyen helyeken, minél többet adott az ember, (a többiek előtt, szándékosan feltűnően) utána annál jobban tisztelték. Mégis, most valahogy a gála céljával is egyetértett. Újabban borzasztónak találta az éhező utcagyerekek gondolatát, ezért hát jó szívvel szabadult meg attól a pár csekktől. 

Egy bizonyos ponton odasétált a hosszú svédasztalhoz, hogy töltsön magának puncsot. Mark akkor éppen magára hagyta, lement valamiért az autóhoz. A lány kihasználta az alkalmat és mikor senki nem figyelt, a táskájában rejtegetett rumos flakon tartalmának egy részét beleöntötte a poharába. Ez volt a titka annak, hogy mindig sikerült túlélnie a hasonló összejöveteleket. - Na zdarovje! - mondta csak úgy magának és egyben lehúzta a pohár tartalmának felét. Milyen jó lett volna ha Tris is itt van vele. Biztos nem unatkozna ennyire. 

Ahogy most már kissé spiccesen odébb sétált, azt lesve kinek a gyermekeit vagy részvényeit nem illette még figyelemmel, egy új arcot vélt a tömegben felfedezni. Egy férfiét. Furcsa, Ruby biztos volt benne, hogy még sosem látta, mégis ismerős volt az arca. 

- Az ott Mr. Edwin Lefaire - tájékoztatta a lányt az időközben megjelenő Mark. - Korábban sokat lehetett errefelé látni, úgy tíz évvel ezelőttig. Volt egy kisebb botlása és hosszabb időre rács mögé került. 

- Oh. - konstatálta a lány. - Vajon miért nem lepődöm meg. Itt aztán tényleg mindenféle emberek vannak. Egy dolog közös bennük, hogy gazdagok. 

Megvonta a vállát. - Na és mivel foglalkozik Mr. Lefaire?

- Sípályákat birtokol Közép-Európában. Ezen kívül a távollétében a megbízottjai nagyot taroltak az ingatlanpiacon. Úgy hallottam, hogy kétszer olyan gazdag, mint mikor börtönbe ment. 

- Mark - a lány mindenképp fel akart tenni a sofőrjének egy kérdést - ez nem egy film. Te a sofőröm és testőröm vagy. Mondd, honnan tudsz mindenről ennyi mindent? 

Mark válaszképp Rubyra kacsintott. -  megvannak a forrásaim. Amúgy is, a pletyka az pletyka, csodálkoznék, ha lenne a teremben olyan, aki nem tudja ki Mr. Lefaire. 

- Kösz - horkant fel Ruby. - Bocsásd meg a műveletlenségemet. Inkább megyek is és megint megszököm, hogy a hajkurászásommal tölthesd a napot, ha ennyire kellemetlen a tudatlanságom. 

Mark már tátotta a száját, hogy válaszoljon, de az emlegetett illető hirtelen feléjük vette az irányt. A sofőr inkább becsukta a száját. 

- Ruby, ha nem tévedek - nyújtotta a férfi a kezét pillanatokon belül. - Én Edwin vagyok, örvendek. Edwin Lefaire.

A lánynak átfutott a fején, hogy ő elvből nem fog kezet senkivel, aki nem tanulta meg az iskolában, hogy az ő, a nő kötelessége megtenni egy férfi felé ezt a gesztust, de aztán a másodperc törtrésze alatt úgy döntött, hogy inkább kedves lesz és nem foglalkozik ilyesmikkel.