Anyu, szeretlek...

Kedves Freddie

A fürdőszoba apró volt, alig pislákolt benne a lámpa, ezért a fehér falak piszkos sárgának hatottak. A csap csöpögött a kézmosónál, a kádban pedig árván félrehajítva pihent a dugó.
A tükör melletti szekrényen támaszkodott egy férfi. Vörös haja a szélrózsa minden irányába állt, talán már napok óta nem fésülködött. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, mint árkok, arca pedig pont olyan fehér volt, akár a fal rendes világosságban.
Most mégsem a falfehér jutott eszébe. A hullasápadt erre találóbb kifejezés lehetett a számára most. Szinte érezte, hogyan tép bele a szívébe a Fájdalom, vasmarokkal tartotta gyönge szervét, amely a mellkasában olyan eszelősen dübörgött. Ki akart törni a bordái okozta ketrecéből, elmenekülni a Fájdalom elől.
Végigsimított a bal füle helyén, amely megkülönbözteti most testvérétől. Mégis az arc, az a zöldes árnyalatú tekintet, az orrának a vonala, az ajkai íve... Mind a testvérét idézte fel benne.

Beleverte öklét a tükörbe, mire ezer apró darabra repedt az és a vére is megfestette arcképét.

- Edevis tükre... - suttogta nehezen, miközben próbálta visszafojtani a torkát marcangoló zokogást.
Néhány napja hallott erről a dologról, miközben elsétált a nappali mellett. Harry mesélte el Lunának, hogyan ismerte meg először a szülei arcát és mosolyát, szorosan tartva a szőke hajú lányt a karjaiban.
A Lovegood csak cirógatta kedvese haját és arcát, próbálva megnyugtatni, hiszen mindennél jobban szerette a fiút.
Aztán egy valami ütötte meg a fülét...

- Úgy sajnálom George-ot... nekem csak egyetlen egy Edevis tükör létezett, amiben láttam anyám mosolygó arcát. Neki az összes tükör az - mondta a fekete, szemüveges fiatal férfi.

- Szerintem nem kell sajnálni emiatt... mert legalább soha nem kell attól tartania, hogy egyedül marad.

- Luna...

- Gondold csak át. Te belenézel egy tükörbe csak magadat látod. Ő belenéz egy sima tükörbe és látja a testvérét. Soha nem lesz magányos.

- Nem pont emiatt lesz az? - ráncolta össze homlokát Harry, mire Luna csak rámosolygott, azzal az ábrándos tekintetével.

- Szerintem nem.

George Weasley dühös lett. Gyűlölte Edevis tükrét. Gyűlölte az összes tükröt. Jelenleg gyűlölte Luna Lovegood-ot is, és Harryt is. Most igazán örült annak, hogy a húga, Ginny inkább Neville Longbothom-mal jár.

Annyiszor ütött bele a tükörbe, míg már nem látta a saját arcát, csak a repedt szilánkokat, amelyeket vörösre festett vére.

- Én csak a testvérem látom. Egyedül Téged - kezdett el sírni és összerogyott a kád mellett. Ekkor lépett be a fürdőbe Ron, az öccse. Mégsem tudott egy pillantásnál többet szánni rá az idősebb Weasley, csak összekuporodott a padlón és sírt. Érthetetlen szavakat motyogott. Ronnak egyetlen egy dolog volt biztos, hogy a tükröket szidja, valami Edevis-szel együtt.

- Hé, George... - guggolt le bátyja elé a nyurga fiú. - Miért verted össze a tükröt?

Azonban nem kapott rá választ. Percekig figyelte, hogyan rázkódik a testvére válla a zokogástól. Hallgatta a szaggatott légzést, a szipogást és tanácstalanul, bizonytalanul érintette meg a másik karját.

-Még mindig nem tudsz patrónust idézni? - tette fel a tabu kérdést. A család minden tagja kerülte ezt a témát már jó pár hónapja.

-Komolyan… képes vagy ezt kérdezni? - emelte meg fejét az idősebb Weasley. - Hogy tudnék, Ron?! Minden jó és boldog emlék ami az enyém és senki másé… az az ikremé is volt… hogy tudnék nélküle patrónust idézni?! - kelt ki magából George.

Ezek után azonban a fiatalabb fiú nem tett mást, mint hogy elmosolyodott.

-Akkor pedig nincs okod a tükörrel verekedni. Hiszen az emlékeid róla megvannak. Nézz bele a tükörbe úgy, ahogy én. Ne Fredet lásd benne, hanem magadat… George Weasley-t.

-Mintha az olyan könnyen menne. Olyan okosnak hiszed most magad!

-Nem hiszem magamról, hogy okos lennék… de nem akarom látni, ahogy őrlöd magad. Feleslegesen. Fred nem hagyott el…

-Akkor miért érzem úgy, hogy igen? Hiszen nincs mellettem! Nem látjuk többé! Már hogyne hagyott volna el?! - kelt ki magából az idősebb fiú, mire Ron elnéző mosollyal ült le a testvére mellé és a fejét a kád szélére hajtotta.

-George… olyan bután viselkedsz most, mint én szoktam. De nem baj! Családi vonás - lökte oldalba testvérét és utána oldalra döntve a fejét rátette bátyja vállára. - Fred itt van veled. A levegőben, az emlékeidben… mindenben ott van veled. Anya dorgálásaiban is, tudod? Talán nem lehetsz úgy vele, mint eddig, de tudom, érzem, hogy mindig vigyázni fog rád. Mert itt van körülöttünk… hiszen a család része. Nem? Nincs igazam? Ezen olyan jelentéktelen dolog, mint a halál… nem változtathatott.

Az idősebb Weasley fiú teljes sokkba került ettől a pár mondattól. Soha nem hitte volna, hogy az öccse ilyen jellegű dolgokat fog tudni neki mondani.
Elmerengett ezeken… hosszú percekig vagy órákig is csak úgy ültek egymás mellett. Folyton szekálták Ront. Hogy milyen buta és mennyire hiszékeny. Még a plüss maciját is pókká változtatták, hogy megijesszék. Mégis az öccse most itt ül mellette és kedves vele. Gondoskodó és olyan jó dolgokat próbál mondani, amivel őt a csúnya kegyetlen bátyját boldoggá teheti.

-Köszönöm Ron - suttogta egy idő után, amikor már meg tudott szólalni. Látta a szeme sarkából, hogy testvére milyen boldog lett ettől. - Vagy inkább VonVon?

-Túl szép pillanat lett volna közöttünk… neked muszáj volt tönkre tenned, igaz? - kérdezte harsogó nevetést követően Ron. Ezt a pillanatot ragadta meg arra Mrs. Weasley, hogy betörjön a fürdőbe.
- Mi történt? George! A kezed! - kiáltott a kövérkés asszonyság, majd mufurc módon szórt egy reparo bűbájt a törött tükörre.
- Most azonnal mossatok kezet! Készen van a vacsora! Ronald, tedd helyre a testvéred kezét! - adta ki idegesen az utasításokat Molly, majd dúlva-fúlva ott hagyta a nevető gyerekeit a fürdőszobában.
Még mindig csöpögött mögöttük a csap, a dugó ugyanúgy félre hajítva hevert a kádban. De George sokkal nyugodtabb és boldogabb volt. Mert a kistestvére itt volt neki és vigyázott rá, minden kegyetlenség ellenére.

"Szia Freddie,

Képzeld, ma már egész jól vagyok. Már nem érzem nyomasztónak a hiányod. Hiányzol, rettenetes módon. De már azt hiszem tudok élni… Ron segített benne. Képzeld el mennyire meg voltam lepődve, mikor segített a bajomon… és még okos dolgokat is mondott! Nekem! Pedig én változtattam a macit pókká…
Fred… nagyon hiányzol, viszont remélem már jobb helyen vagy!

George"