Főcímlapon

35

A düh olyan, mint a drogok. Az ember könnyen belecsúszik az általuk okozott extázisba, de kétszer ekkora fájdalommal csapódik a talajnak, mikor az véget ér. 

Sok embert láttam már, akiket elborított a mindent felemésztő düh és képtelenek voltak az értelmes gondolkodásra. Idegent, barátot, ismerőst, családtagot...
De mikor megláttam az Erik arcát borító végtelen sötétséget és a szemében felcsillanó vágyat, hátrálnom kellett két lépést mielőtt újra biztonságban érezhettem magamat. Féltem. Tőle. Én egyszerűen csak futni akartam volna, de a lábamat zsáknyi súlyok húzták le. Alex is ijedten meredt az amúgy is titokzatos csapatkapitányra. Nyilván számára is egy új oldala volt ez, amit eddig még sosem látott.

- Ne csináld! -a hangom gyenge volt és meg is remegett. Ezt a luxust nem szoktam megengedni magamnak. A közönség, a riporterek úgy ugranának erre az alkalomra, mint kiéhezett vadállatok a friss vadra. Anya úgy nézne rám, mint egy védtelen kisállatra, akit a kezébe véve kéne hordoznia a világban, különben elveszik. 
Erik úgy nézett rám, mint egy apró fénypontra a sötétségben. Az arcáról nem tűnt el a vad elszántság, de a szeme végre kitisztult annyira, hogy ne akarjak hátrálni előle.

- Miért ne? -a kérdésének súlya volt. Éreztem. Ha nem válaszolok jól, lehet elveszítek mindent, amin megosztoztunk végre.

- Mert én arra kérlek. -mondtam ki határozottan némi habozás után.- Kérlek ne csináld!

Ő úgy pillantott rám akkor, mintha valami olyasmit mondtam volna, ami értelmet adott volna egy világnak. Egy világnak, amit még nem teljesen épített fel magában. Aprócska szikra, ami a robbanáshoz vezet.
Csak megrázta a fejét és sarkon fordult. Négy lépéssel később már el is tűnt az öltözők előtti folyosók végén, én pedig reményvesztve bámultam utána. 

Lehet mindent tönkretettem.

*****

Már csak három perc maradt vissza a meccsből és az állás 2-3 volt, az ellenfél javára. A pálya zöldebbnek hatott, mint eddig bármikor. A csapatok olyannak tűntek a nézőtérről, mint az összecsapó titánok. Gyorsak voltak, erősek és precízek.
Erikre nem véletlenül aggatták rá a sztárjátékos elnevezést. Azok a cselek, azok a passzok és rúgások...lenyűgözőek voltak. A csapat játéka úgy igazodott hozzá, mintha mindannyian az ő kiterjesztései lettek volna. Mégis egy góllal le voltunk maradva.

Erikhez került a labda. Futni kezdet és ment, ment... senki sem tudta megállítani. A kaputól pár méterre járt csak, mikor Henrik perdült elé. Egy hosszú pillanatra minden megállt körülöttünk. Még ilyen távolságból is láttam, ahogyan Erik vállán megfeszülnek az izmok. Henrik pedig úgy vigyorgott, mint a Sátán maga. A pillanat azonban hirtelen elmúlt. A csapatkapitányunk olyan könnyedséggel vezette át a labdát a döbbenten álldogáló srác lábai közt, mint ahogyan a madarak siklanak a levegőben. Aztán megcsavarta a labdát és egyenesen belerúgta a kapu felső sarkába.
A tömeg éljenzett mögöttem. Belőlem egy hatalmas sóhaj szaladt ki. Nem is vettem észre, hogy visszatartom a levegőt, amíg a tüdőm egy pillanat múlva égni nem kezdett.

- Megcsinálta! -sikított bele a fülembe Kitti. Soma elismerően biccentett csak a pálya felé, míg Dominika éles pillantással mérte végig Eriket, majd kedvesen mosolyogva bólintott nekem egyet.

A bíró megfújta a sípot.

Véget ért a meccs.

A csapatok tagjai két sort alkotva lepacsiztak egymással. Mindenki fáradtnak tűnt, így már senki sem várt semmit, csak azt, hogy a mellette ülő elkezdjen kivonulni a pályáról és haza mehessen.
Ekkor azonban egy váratlan esemény fagyasztotta meg az egész nézőteret.  
Henrik ökle Erik arcán csattant. Ő hátra esett.
Mielőtt felfoghattam volna egyáltalán mit csinálok, már talpon is voltam és átugorva a sorokat, már a pályán rohantam, egyenesen a káosz közepe felé. Az összes fiú azon volt, hogy a saját csapatjátékosát lefogja, mielőtt azok egymás torkának esnek. Mindegyiküket hárman-hárman tartották vissza, ott fogva őket, ahol érték.
Félelem nélkül léptem a két fújtató ökör közé és a mellkasuknál fogva löktem hátra őket. 

- Elég! -a kiáltásom visszhangzott a körkörösen kialakított nézőterek ölelésében. Henrik azonnal újfent az őt visszatartóknak feszült, mint aki megvadult. Erik viszont kijózanodva nézett a szemembe.- Kérlek...

A nézőtéren sutyorgás futott végig. A pletyka elindult, nem lehetett megállítani. "A csapatkapitány csaja állítja meg a verekedést" avagy "A mindent eldöntő kérlek...". Ezek a címek lebegtek a szemem előtt. Általában nem érdekelt mások mit gondolnak rólam. Túl sok kritikát kaptam már életemben ahhoz, hogy minden egyes apró megnyilvánulásra felkapjam a fejemet. 
Ez viszont most más volt. Rám bélyegezhettek akármit. Elítélhettek, leírhattak, megalázhattak...tűrtem én már eleget. Ellenben képtelen lettem volna elviselni, ha ugyanez megtörténik a szeretteimmel is. Erik meglehet, hogy bunkó, öntelt és idegesítő, de bármenyire fáj is bevallanom, a barátom lett. Nem tudom mikor. Talán az üvegházban, vagy a paintball közben, de lehet akár azon az első bulin. Fogalmam sincs. Csak megtörtént. 
Amikor pedig elindult a sutyorgás biztosan tudtam, hogy el kell fogadnom majd egy ütést ahhoz, hogy ő sértetlen maradjon. Előtte azonban le kellett állítanom ezt a színházat.

- Krisz, kérlek vigyétek az öltözőbe és rakjatok jeget a szeme alá! -pillantottam hidegen az ikerre, majd kihúzva a hátamat még utoljára Erikre mosolyogtam.- Nyugi. Nem lesz semmi baj.

Kellett pár perc, míg a sztárjátékos és hű csapata eltűnt az öltözők folyosóján és egyedül maradtam az ellenfél csapat kapitányával, az izgatott nézősereggel, illetve magával a csapattal.

- Csak nem anyuci kell, hogy megvédje a kis Erikát? -gúnyolódott vigyorogva Henrik. Közelebb léptem és a füléhez hajoltam.

- Tudom mit tettél tavaly és meglepődve hallottam, hogy a dolog nem szivárgott ki a nyilvánosság elé. -suttogtam a fülébe merev hangon. Megfeszült az állkapcsa, ahogyan rám pillantott.- Ha azt szeretnéd, hogy ez így maradjon, tartsd távol magad a kampuszomtól és a barátaimtól!

A lábam magától mozdult. Komolyan. Nem terveztem megrúgni őt. Magától jött a dolog. A lábam meglendült és a felhúzott térdem egyenesen a koronaékszerbe talált. Henrik úgy görnyedt rám, mint egy élettelen test. A vállánál fogva löktem vissza őt a csapattársai karjaiba, akik egy szó nélkül vették át tőlem. Nem mondtak semmit, nem fenyegettek, nem ripakodtak rám. Pontosan tudták: ez volt a megérdemelt büntetés. Habár az erőszak sosem megoldás, mint azt mindenki tudja, néha egy nőnek nincs más eszköze.

Azt mondják egy nő fegyvere a pletyka és a zsarolás. 

Szomorú. Mindig elfelejtik megemlíteni a karmokat.