Veled minden olyan más - DaiSuga fanfiction

10. fejezet - Legalább most

Semelyikük sem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz találni egy olyan időpontot, ami mind a kettejük számára megfelelő lenne. Daichi próbált a tanárhoz igazodni, de még így is csak két hétnyi egyeztetés során sikerült egy hétvégi találkozót megbeszélni.

A beszélgetésük főleg üzenetekből állt, amit nem könnyített meg az sem, hogy mindegyik üzenet után több óra telt el, mire megérkezett a válasz. Se Daichi és se Suga nem haragudhatott a másikra, hogy nem válaszol egyből, és erre elég hamar rájöttek. Daichi nagyon rosszul érezte magát az első néhány napban, mivel minden egyes alkalommal, amikor Suga írt neki, a rendőr azt majdnem egy nappal később látta csak. Sawamura igazán gyűlölte a főnökét, és ez csak tovább fokozódott az idővel, mivel most már Daichinak is volt jobb dolga, mint a férfinak ugrálni jobbra balra.

- Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz találni egy időpontot, amikor mind a ketten ráérünk – sóhajtotta Daichi a telefonba. A hétvégi találkozó előtt néhány nappal hívta fel a tanár, és most beszéltek először így. Az egész beszélgetés Suga ötlete volt, mivel a tanár ismét éjszakába nyúlóan dolgozott, a rendőr pedig csak simán esti műszakba volt beosztva, ami miatt ébren volt. És ha már mind a ketten ébren voltak, ráadásul egyidőben, a tanár úgy gondolta, hogy végre tudnának beszélni telefonon keresztül, és nem csak tíz órás késéssel üzenetek formájában.

- Én felajánlottam egy hajnali kávézást – válaszolt Suga egy enyhe mosollyal az arcán, amit még Sawamura is érzett a hangján, még úgy is, hogy egyáltalán nem látta az arcát. A tanár hangja lassan és a már megszokott fáradtsággal szólt, de még így is kellemes volt. Daichi nem tudta eldönteni, hogy maga a hang kellemes, vagy a tudat, hogy Sugával beszélhet.

- Én meg mondtam, hogy aludnod kéne, és nem esti kávézásra hívni embereket. – válaszolta Sawamura miközben felállt a székéből és kinyújtózkodott.

- Nem hívok minden embert meg, csak téged. De te folyamatosan elutasítod az ajánlatomat. Kezdek szomorú lenni.

- Meg vannak az okaim, és ha ez megnyugtat, akkor az egyik a sok közül a te egészséged figyelembevétele. Mivel valakinek ez nagyon nem megy. – Daichi halkan nevetett a válasza közben, mikor hallotta a telefon másik végéről a tanár horkantását.

- Ez nem ér, te is fent vagy és nem alszol – fűzte hozzá Suga miközben igazán próbálta leplezni az ásítást, amit nem bírt visszafojtani.

- De engem fizetnek ezért, téged meg nem.

Sugawara nem válaszolt szóban, hanem csak hümmögött egyet, mert ezzel nem tudott szembe szállni. A rendőrnek igaza volt ebben, és ezt Koushinak is el kellett ismernie. Csak soha nem szerette hallani, mivel ez a kegyetlen valóság volt. A rosszabb napokon Suga is erre gondolt, hogy egyáltalán nem ér semmit az, amit csinál, mert úgy sem látja senki és nem fogja soha megköszönni senki. De valahogy mégis mindig sikerült elfelednie ezeket a rossz gondolatokat. Remélte, hogy most is ez fog történni.

- Suga? – kérdezte Sawamura halkan. A válasz hiánya elbizonytalanította a rendőrt. – Bocsánat, ha megbántottalak, nem akartam. – Daichi még mondani akart valamit, de meglátta egyik felettesét felé közeledni, így inkább csöndben maradt.

- Dehogyis, semmi baj – reagált rögtön Suga, kiesve a gondolatai közül. – Végül is igazad van.

- Én... Én most leteszem, jó? Mennem kell, de majd még beszélünk rendben? – Daichi annyi mindent szeretett volna mondani Sugának, de nem merte folytatni a beszélgetést, tudva, hogy az egyik munkatársa mindent hallhat a csöndben, ami az irodában uralkodott.