THE DEVIL'S SON || HyunLix ✔

❝ TIZENHARMADIK - Ha kell... ❞

♰

- Az az átkozott ördögűző! Legközelebb nem adok lehetőséget neki, hogy elzárjon! - Tudtam, hogy álmodok, így először nem figyeltem rá. De aztán újra hallottam, és tudatosult bennem, hogy a saját hangomat hallom... - Yongbokie, hozzád beszélek! Nézz rám.
Kinyitottam a szemem, de nem láttam sok különbséget; még mindig sötét volt. - Nézz rám! - ismételte a hang. Pislogtam, majd megdörzsöltem a szemem, de nem tudtam eldönteni, ébren vagyok-e, vagy tényleg csak álmodom. Elég nyomasztó egy álom lenne...
A következő pillanatban fáklyákat láttam kigyúlni, és azon gondolkodtam, ki gyújthatta meg őket. A fal téglából épült, de nagyon magas volt, még a mennyezetet sem láttam. Körül néztem, és felfedeztem, hogy kerek a helyiség, mint egy torony, én pedig a közepén ültem a hideg betonon.
Miért érzem a hőmérsékletet?
Felnéztem, és egy pillanatra azt hittem, hogy egy tükör van előttem... de valami azt súgja, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Magamat láttam, de az egyik szemem vörösen, a másik pedig kéken ragyogott, és egy gonosz vigyor ült az arcomon. Sosem néztem így senkire, és nem is állt szándékomban... ez nem én vagyok.
- Végre találkozunk, drága fivérem!
- Te ki vagy? - kérdeztem elhaló hangon.
Legbelül nem féltem, mégis megijesztett a jelenléte.
- Én te vagyok.
- Ezt hogy érted?
- Tudod, nem? Mindigis azt érezted, hogy nem vagy teljes. Most elmondom, miért - hajolt a fülemhez, majd suttogni kezdett. - Mert én benned élek. Ez a test nem csak a tiéd.
- És... te mi vagy? - kérdeztem, hisz tudtam, hogy nem lehet ember. De a választ hiába sejtettem, sokkolt, és alig hittem el.
- Egy démon vagyok - nézett a szemembe, én pedig pislogni sem mertem.
Deja vu érzésem lett... mintha álmomban almodnék.
Eltűnt előlem, nekem pedig fájdalom nyilalt a fejembe, amiért lehunytam a szemem. Az első dolog, amit megláttam, az a véres kezem volt. Minji torkát fogtam, egy szakadék felett, majd minden előjel nélkül ledobtam... aztán mire észbe kaptam, minden szertefoszlott, én pedig felültem az ágyban. Levegőért kapkodtam, hányingerem volt, és még a víz is levert... ugye csak álmodtam?
- Mi a baj, szívem? - hallottam Hyunjint, amiért kicsit sikerült megnyugodnon.
Biztonságban éreztem magam.
Válaszolni már kevésbé ment, egyszerűen nem tudtam mit mondani neki, csak visszafeküdtem. - Lixie? Rosszat álmodtál?
- Mhm...
- Mi volt az? - ölelt meg.
- Hogy... hogy mondjam el...
- Úgy, ahogy jön.
- Azt álmodtam, hogy... én öltem meg Minjit. - Válaszomat csend követte, ami megijesztett... nem álom volt? Már elég volt gondolnom erre az opcióra, és azonnal kicsordultak a könnyeim.
- Nem álmodtad, de azt tudnod kell, hogy nem te ölted meg. Te csak egy eszköz voltál, ne merd magadat hibáztatni... a valódi bűnös én vagyok.
- Miért lennél te?
- Ha figyelmesebb vagyok, nem történik meg... aish, eddig nem tudtam, hogy kezdeményezni erről beszélgetést, meg kellett várnom, amíg eszedbe jut... ne haragudj - simított végig arcomon.
- Akkor mostmár elmondod, mi történt? - kérdeztem, mire letörölte a könnyeim, és egy puszit nyomott a számra. Ezután felkapcsolta a szekrényen lévő lámpát, hogy lássuk egymást, majd visszafeküdt, és felém fordult.
- Nem lenne jó, ha továbbra is tudatlan maradnál... szóval kezdem az elejéről, és kérdezz nyugodtan - nyalta meg szája szélét. - Tudsz valamit a Bibliáról?
- Istenről szól, aki teremtette a világot, és az ő tanításairól... ennyit mondott róla anyu - feleltem.
- Igen, röviden ennyi. Tudod, van a Ying és Yang, mint a jó és a rossz. Ha van teremtő, van pusztító is, őt pedig Lucifernek hívják. Vannak emberek, akik Isten helyett az Ördögben hisznek.
- Te melyikben hiszel? - kérdeztem kíváncsian.
- Nem kell hinnem bennük, tudom, hogy léteznek. Nos, tudod az Istennek angyalai vannak, Lucifernek pedig démonai. Ahogy az angyalok közt vannak arkangyalok, a démonok közt is vannak patrónusok. Bár inkább hercegeknek hívják magukat.
- Kik a patrónusok?
- Védőszentek, vagy pártfogók. Ők is heten vannak: Lucifer a kevélység, Mammon a kapzsiság, Asmodeus a bujaság. Leviatán az irigység, Belzebub a torkosság, Shatanus a harag, Belfegor pedig a lustaság. Ő lennének a hét főbűn.
- Értem... és én hogy jövök ide?
- Valószínűleg te az egyikük leszármazottja vagy... a szüleid szépen titkolták, a világ legnagyobb ördögűzői mind téged keresnek, hogy végezzenek veled.
- Me-meg fognak ölni? - kérdeztem, miközben éreztem, hogy újra lever a víz...
- Ne félj - döntötte homlokát az enyémnek, majd arcomra tette a tenyerét. - Meg foglak védeni.
- Dehát te is az vagy... igaz?
- Eh... fel voltam készülve arra, hogy egyszer rájössz. Figyeltelek téged, már legalább egy éve. És őszinte leszek veled... számtalanszor végezni akartam veled, rengeteg alkalmam lett volna rá, de egyszerűen nem ment... túl sokban hasonlítottunk, bár te semmit sem tudtál a múltadról.
- Ezt most nem értem...
- A feljegyzések szerint a te édesapád egy démon volt, édesanyád pedig egy angyal. Az én esetem bonyolult... Az apám ember volt, aki felajánlott a démonoknak, és miután anya felnevelt, az apám megölte őt. A különbség köztünk, hogy én csak egy alku miatt tudom irányítani a démonomat. Ez volt anyám halálának az oka... - sóhajtott fel. - Felix, én nem foglak megölni, és másnak sem engedem. Hiszel nekem, ugye?
- Én... sajnálom, ami veled történt, ezerszer rosszabb, mint az én helyzetem... és mondtam, hogy hiszek neked, sosem kételkedtem egy pillanatra sem.
- Köszönöm - mosolyodott el. - Még annyit mondok, hogy elzártam a benned lévőt, de vannak még vele terveim. Kiűzni nem lehet, de kordában tartani igen.
- Rendben - bólintottam. - Sajnálom, tényleg csak a baj van velem...
- Aigoo, ne is jusson ilyen az eszedbe, cicám - puszilt az arcomra, majd magához ölelt. - Nem a te hibád.
- De mi lesz így... egy életre bűntudatom lesz Minji miatt. És Minhoval mi lesz? Nagyon szerette...
- Tény, hogy látta, de nem mérges rád. Szerintem tudta, hogy történni fog valami hasonló... ne magadat okold, kérlek.
- Megpróbálom, de~
- Nem fogja visszahozni az, hogy miatta bánkódsz. Jó emlékként maradjon meg benned Minji, biztosan ő is ezt szeretné. Barátok voltatok, tudta, hogy nem bántanád.
- Tudom, csak... fáj.
- Elhiszem, szívem... de figyelj, én it maradok veled. Együtt megoldunk mindent. Nemde?
- De...
- Na ugye. Szeretlek, Lixie.
- Én is szeretlek - mosolyodtam el halványan, ő pedig megcsókolt. De valami más volt ezúttal... sokkal hevesebbnek és forróbbnak éreztem. Olyannyira, hogy úgy éreztem, jobb, ha ezt most passzolom, mielőtt jobban felizgulok... de nem mintha hagyott volna esély rá, mert ahogy elhúzódtam tőle, ő felém mászott, és újra ajkaimra tapadt. Kezével végig simított karomon, majd szinte kínzó lassúsággal nyúlt a pólóm alá.
- Hyunjin...
- Azt hittem, hogy régóta akarod - szólt halkan, mire nagyot nyeltem.
- Azt hittem, várni akarsz vele.
- Akartam. De nem akarlak elveszíteni... a bizalmadat sem.
- Nem fogod, én várok még, ha kell - mondtam, mire elmosolyodott.
- Ha kell... már nem kell - puszilt számra, majd újabb csókot kezdeményezett, ami miatt már egyre kevésbé bírtam magammal, és a kíváncsi kezeimmel... aigoo, nem látszik rajta, de van itt izom bőven. Látnom sem kell, mert érzem... - Pajkos egy kisfiú vagy.
- Nem is - makogtam.
- Nem zavar, cica - vette le a felsőjét, én meg azt hittem, elájulok. - Sosem nézett így rám senki - kuncogott.
- Hazudsz - pislogtam rá.
Nem sokkal később levarázsolta rólam is a pólót, és végig csókolgatta felsőtestem. Már a nadrágomat is le akarta húzni, de már reflexből nem engedtem neki, amiért annyit kaptam, hogy "ne most játszd el a szűz srácot". Láthatta rajtam, hogy eléggé haldokló félben vagyok, ezért csak hogy piszkáljon, én kerültem felülre, és a csípőjére ültetett... öhm, aztán lejebb csúsztam, és inkább kihasználtam, hogy végre nem alul vagyok. A nyakát ingereltem, és sikeresen ki csaltam belőle pár jóleső sóhajt, miközben a kezem sokadjára indult felfedezőútra rajta. Soha senkivel nem éreztem még ennyi pillangót a hasamban, mint most vele. Egyszerűen abbahagytam, amit csináltam, és csak az ő arcát fürkésztem. Elmosolyodott, és mire észbe kaptam, már újra alatta voltam.
Nem nekem való amúgy sem, hogy fent legyek.
Kissé nagy szemmel néztem végig, ahogy a fiókból kivett - gondolom - egy tubus síkosítót.
- Mi az, Lixie? - kuncogott. - Ne mondd, hogy nem tudod, mi ez.
- D-de, csak még sosem használtam...
- Hát, én nem akarom, hogy fájjon.
- Mások nem gondolkodtak így.
- Én nem vagyok akkora barom - tűntette el rólam a maradék ruhákat, majd nyomott az ujjára a tubusból. Kuncogva hajolt le hozzám egy csókért, miközben belém hatolt egyik ujjával. Szerencsére nem sokat éreztem belőle a síkosító miatt, de ezt nem mondhattam el a másodikról.
- Jól vagy? - puszilgatta a nyakam, nekem meg csak egy bólintásra telt, hisz próbáltam minél hamarabb ellazulni. Örültem, hogy végre valaki nem sürget annyira a dolgokban, más ezt a részt pár perc után letudta (vagy nem), és már vágott a dolgok közepébe...
Miután végzett, kihúzta az ujjait belőlem, és ő is megszabadult a maradék ruhájától, így mégegy dolog miatt meghalhattam... ah, értem már, miért nem akarta aznap csinálni ezt.
- Élsz még, cica?
- Nagyjából...
- Szólj, ha baj van, oké? - helyezkedett el lábam közt.
- Oké - bólintottam, bár úgy voltam vele, hogy ennyi felkészítés után nem lesz bajom... nem a faszt... olyan hangosat nyögtem, hogy szerintem a szomszéd is hallotta.
- Ne haragudj~
- Csak folytasd - mondtam halkan, majd befogtam a számat. De még várt, hogy szokjam a méretét, és mikor teljesen bennem volt, jeleztem, hogy rendben vagyok. Lassan mozogni kezdett, és elvette a kezem a szám elől. Tudtam, hogy hallani akarja a visszajelzést, de a panel szobái nem arról híresek, hogy hangszigeteltek.
- H-Hyun... - kezdtem ellenkezni, de talált jobb módot arra, hogy elcsendesítsen, szóval konkrétan egy párszor a szájába nyögtem... de jól szórakozott rajtam, később szinte egybefolyt a hangom, mikor egy gyorsabb tempót vett fel. De legalább nem maradt csendben ő sem... nem kellett sok idő, hamarosan elértem a csúcsra, ő pedig követett, ami után lihegve feküdt le mellém, és hallottam, hogy felszisszen... öh, talán kicsit szétkarmoltam a hátát.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Semmiség, cicám - ölelt magához. - Pihi után megyünk tusolni? Mégegy menet? - kérdezett, mire csak nagyokat pislogtam rá ismét. - Tudom, igen, már hajnali fél kettő.
- Nem, úgy értem, nincs energiám mégegyre... a tusolásban benne vagyok.
- Semmi megerőltetőt nem csináltál, szívem - nevetett fel.
- Igaz...
Ennek ellenére majdnem elaludtam a tusoló alatt, és az ölében vitt vissza az ágyba... szóval nem igen volt szükségem altatóra.
Reggel viszont mikor eljutott az agyamig, hogy valóban reggel van, görcsbe állt a hasam... nem amiatt, hogy a szerelmem még mindig mellettem alszik, és fogja a kezem. Inkább a rossz emlékek miatt éreztem rosszul magam, mint aki mindjárt elsírja magát. Vagy ezek öröm könnyek?
Láttam, hogy ébredezik, így csak fél szemmel figyeltem tovább, de egy kis idő múlva, mikor kinyitotta a szemét, én pont akkor pislogtam, aztán elvitt a kisebb szívfasz... hallottam, hogy felkuncog, én pedig abbahagytam a "játékom'', és inkább hozzá bújtam.
- Jó reggelt, életem. Hogy aludtál?
- Neked is... jól, te?
- Jól. Minden rendben, cicám?
- Uhum... - adtam "választ", de sikeresen bele szipogtam, és kellett valami ürügy rá. - Um, folyik a csap, kaphatok egy zsepit?
- Kaphatsz, de miért sírsz?
- Nem sírok~
- Felix.
- Nem fontos, csak a szokásos hülyeségeimen gondolkodtam - húzódtam el egy kicsit tőle.
- Aigoo, tényleg kicsi vagy még. Lixie életem, velem megoszthatod a gondolataidat is, hisz nem látok bele a fejedbe. Mondtam is, hogy meghallgatlak, ne kelljen már mindig elővennem a harapófogót - bökött arcomra. - Szóval ki vele.
- Bocsi... szóval izé, azon gondolkodtam, hogy hogy voltál képes egyáltalán elfogadni engem, a kis hálátlan kanos buzit, aki még a bátyjával is csinálta, és előtte pár fuckboyal. Csak mert olyan kis naív volt, hogy elhitte, vele maradnak...
- Mintha annyira érdekelne, kivel voltál eddig. Nyilván nem sűrűn, de előfordul a testvérek közti szerelem, de nem lehet mit csinálni vele - dörzsölte meg a szemét. - Nyugodj meg, oki? Ameddig csak velem fekszel le, addig nincs gáz, ha pedig mással akarsz lenni, akkor nincs mit tenni, nem erőltem... de nem ígérem, hogy könnyen hagylak elmenni - mosolyodott el.
- Nem akarok mással lenni - hagytam szinte figyelmen kívül az előző mondatokat, és mint egy hisztis gyerek, hozzá bújtam.
- Akkor ne is agyalj butaságokon - simogatta a hátam.
- Oké...
- Noh, mit kérsz reggelire?
- Jiniet.
- Ejnye, a vacsi is az volt - nevetett fel.
- Azért kapok egy puszit?
- Kérned sem kell - kaptam meg a homlokomra, szóval örültem a fejemnek. - Apropó, Minho még nem adott életjelet?
- Elvileg Jisungéknál van, szóval benne bízok, hogy figyel rá, ha hülyeséget csinálna. Otthon meg le sem veszem a szememet róla.
- Helyes. Beszéltetek tegnap?
- Igen, de nem sokat. Aztán kijelentette, hogy egyedül akar lenni, szóval jah, szóltam Jisungnak.
- Ma már remélem veled is beszélni fog.
- Én is... addig én sem vagyok jól, amíg ő nincs.
- Nyilván - ült fel, s nyújtótott egyet. - Mikor költöztök amúgy haza?
- Pénteken... - feleltem kisebb faziskéséssel, mivel egyáltalán nem akarok haza menni, mert azt jelenti, nem lehetek Hyunnal...
- Akkor lesz a temetés, ugye?
- Négykor.
- Igen. Majd ha gondoljátok, kiviszlek titeket a reptérre.
- Köszi...
- Mi a baj, kicsim?
- Két és fél hónapig nem láthatlak...
- Értem, szóval nincs telefonod, nem foglak felhívni, sem semmi. Találkozunk szeptemberben.
- Jó, de nem az nem ugyanolyan.
- Tudom, de gyorsan eltelik majd, szívem. Vagy majd ha szeretnéd, találkozhatunk valahol, esetleg én megyek Sydneybe.
- Hova?
- Csak van szálloda, majd ki veszünk egy szobát - kacsintott. - Készítek reggelit, addig szedd össze magad. Úgy értem, pihenj még, aztán öltözz fel, és gyere le hamizni - magyarázta, majd mégegy puszi után lement.
Reggeli után viszont haza vitt kocsival, és azt mondta, van egy kis elintézni valója megint, de később írni fog. Minho viszont még mindig Jisungnál volt... így este hatig egyedül basztam otthon a rezet szépen mondva. De végülis lefoglaltam magam, és elkezdtem lassan össze pakolni, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen, valamint takarítottam.
Hyung hazaért, és csodálkoztam, hogy nem volt holt részeg... konkrétan a konyha közepén odajött hozzám, és sírva a nyakamba borult.
Nekem sem kellett több; nekem is épp olyannyira fájt ez az egész, mint neki, pedig én voltam a hibás.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - szipogta, miközben behúztam magam után a szobába és leültettem az ágyra.
- Tudom... most viszont gyűlölsz.
- Nem haragszom rád, már mondtam... csak időre van szükségem - törölte meg a szemét. - Ahogy mondtad te nekem... Örökre az öcsém maradsz, legyen bármi, és úgy szeretlek, ahogy vagy.
- Köszönöm... én is szeretlek hyung, és sajnálom - törtek elő a könnyeim, mire magához húzva megölelt.
- Nem a te hibád, Lixie.
- De annyira rossz... nem hiszem el, hogy én voltam.
- Nem te voltál. Örülök annak, hogy neked nem esett bajod - simogatta a hátam.
Minjit teste elvileg eltűnt a szakadékból, aztán... annak a faháznak a tornácán találtuk meg, amiben én voltam. Senki sem tudta, hogy került oda, de legalább meglett... valószínű még sok álmatlan éjszakám lesz emiatt. Hatalmas karmolás nyom a testén, és nem volt meg a szeme, a két karja ki volt ficamodva, piszkos, meggyötört volt rajta az a maradék ruha... na meg az alvadt vér szaga...
Sosem felejtem el azt a szörnyű nyarat.

- 22/07/06