Lost Control /SeongJoong/✔️

Harmincadik Rész - Lehetőség

Wooyoung szsz.

~Akkor még baromi magányos voltam. A hétfőn, mikor átiratkoztam, nem ismertem senkit, csak egyedül járkáltam a folyosókon, teljesen elveszve.

Minden második lépésemnél majdnem összecsuklott a lábam, annyira féltem.

Ha valaki nevetett mellettem, egyből azt hittem, rajtam nevettek. Ha összesúgtak azt gondoltam, én vagyok a téma. Ha meg csak szimplán elmentek mellettem és megbámultak... igen, akkor nem gondolhattam azt, hogy biztos nem figyelnek rám. Baromi kellemetlen volt.

Emlékeztem, hogy mikor felmentem a próbatermekhez, mikor a tanárommal beszéltem valaki kivágta mellettem az ajtót. Akkor még nem tudtam, ki volt ő és miért volt ideges. Azt sem, hogy a barátai miért mentek utána röhögve, hogy ő miért kapkodta a fejét és takarta az arcát, miért káromkodott hangosan.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam azt az oldalát.

Aztán hamar meg kellett ismernem, mivel a tanár odahívta maga mellé, és bemutatott engem neki. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, és mikor megkérte, vezessen kicsit körbe, legszívesebben elsüllyedtem volna.

Szabadkoztam, hogy nem kell, idővel meg fogok találni mindent, de erősködött. A barátai eltűntek, a tanár is elment, ketten maradtunk a kihalt folyosón. Lehajtott fejjel álltam előtte. Nem terveztem semmi mást a maradék másfél évemben csak táncolni, ezen kívül csendben ülni, hogy ne legyek támadható. Imádkozni, hogy senki ne ismerjen fel, hogy senkinek ne legyen egy ismerőse a volt sulimból. Nem akartam barátokat, azért végképp nem, mert nem akartam megnyílni senkinek, mert annak is képtelen voltam, akinek muszáj lett volna.

Az meg, hogy a szüleim meghaltak csak jobban aláásott mindent, ami eddig is megkeserítette az életem. Még inkább támadható lettem, könnyebb volt belém rúgni, és azt hittem, minden ember olyan, mint ők. 

Visszatérve, hamar megismertem Sant. És ezzel azt is, mivel jár, ha vele barátkozok.

Aznap délután párszor megmosolyogtatott, és próbálta oldani a feszültséget, ami minden nap lebénított, és az volt a vicc, hogy sikerült is neki. Bekapcsolt egy hangszórót, táncoltunk, és sokkal jobban éreztem magam, mint az elmúlt hónapokban bármikor.

Másnap véletlenül összefutottunk ebédszünetben, az asztalukhoz hívott, és a barátaival együtt ebédeltem. Annyira nyíltak voltak és kedvesek, hogy nem tudtam mire vélni. Vártam, hogy mikor mondják ki azt hogy szivatnak és húzzak el, de sosem mondták. Mintha örültek volna a társaságomnak, én pedig csak sodródtam, hogy legalább pár ember legyen, akikkel jóba vagyok. Csak hát, rövid időn belül sokkal szorosabb lett a barátságunk.

Hogy mivel járt a barátjának lenni... San maga is zárkózott volt. Sokszor hoztam zavarba, kezdetben pedig még nem tudtam, mivel. Csak arra jöttem rá nagyon hamar, hogy sokan voltak, akik közeledni akartak felé - barátilag és érzelmileg is, utóbbiak lányok voltak -, mindenkit elutasított. Ez a társaság kiemelkedett, akár a Disney filmekben a népszerű embereké, akik érdekbarátok voltak, és annak az embernek éreztem magam, akit csak úgy, ismeretlen okból beinvitáltak a társaságba, hogy aztán szétrobbantsa őket.

Nem így volt amúgy, igazából barátok voltunk.

Mingivel és Jonghoval igen, de ha nem voltak velem és Sannal, akkor el voltak foglalva a maguk dolgával. Speci Jongho kosarazott, aminek az óta is a megszállottja, Mingi pedig - San elmondása szerint - egy reménytelenségből alakult szerelmi bánatban szenvedett, de sosem fejtette ki, ki miatt. De San mindig velem volt.

Tényleg azt hittem, hogy semmit nem akar tőlem, csak barátkozni. Sokat voltam nála, mert a szülei a munkájuk miatt állandóan utaztak, így mindig kettesben voltunk. Először csak hülyéskedtünk, aztán kezdett egyre közvetlenebb lenni, amit nem értettem, csak kis idő elteltével. Velük voltam a születésnapomon, csak este mentem haza, és San azt mondta, még van egy meglepetése, de arra várnom kell.

Aztán pár nappal később kijelentette azt, hogy szerelmes belém.

Meglepetés volt, akként is ért, mert hirtelen nem tudtam hogy reagálni, csak lefagyva álltam előtte azon gondolkodva, miért esett ennyire jól. Mert oké, ledöbbentett, de mellette valami egészen jót is éreztem, amit eddig még soha. Nem gondoltam volna, hogy egy szerelmi vallomás jól fog esni, pláne hogy egy fiútól.

Aztán ha fogalmazhatok így, járni kezdtünk, egyre csak beleszerettem, közben pedig ostoroztam magam, amiért addig nem vettem észre a jeleket. Egyre közvetlenebbek lettünk, értve úgy, hogy ok nélkül ölelkeztünk, ha más nem látta csókolóztunk, ami szintén furcsa volt, de utána megszoktam.

Egy ideig nagyon-nagyon boldog voltam. Elfelejtette velem a világon minden problémámat, és hetekig felhőtlenül boldognak éreztem magam abban a tudatban, hogy végre minden rendben van velem.

-És aztán?

-Visszaestem - válaszoltam egyből, kerülve, hogy érintsem azt a témát, hogy lefeküdtem Sannal - minden aggasztani kezdett. Először az, hogy tehernek éreztem magam, és nem tudtam bemérni, tényleg az vagyok-e vagy sem. San nem volt annyira boldog, mint az előtt, Seonghwan is láttam, valami nyomasztja. A baráti társaságunk egyszerűen szétment, amiért később magamat hibáztattam, de azt már tudom, hogy nem én tehettem róla. Részben.

Nem mondott semmit. 

Túl sokat beszéltem volna? Vagy ő is totál hülyének néz?

Ha igen, nem hibáztatom. Az voltam, konkrétan minden miatt az elmúlt fél évben. Nem tudtam hirtelen, hogy jutottunk el fél óra alatt onnan, hogy a szüleim halála után a szobámban rohadtam oda, hogy Sanról dumáljak.

-Az az igazság, hogy jobban szeretnék lenni. Csak ezért beszélek ennyit - tekintetemet lassan vezettem le a padlóra, és nehezen pislogtam, ahogy elfogott a mellkasomat szorító érzés. Sokkal könnyebb volt ameddig beszélhettem.

Viszont a szorítás sem volt olyan, mint az előtt. Valamiért egy kicsit könnyebb lett csak azzal, hogy beszélhettem valakinek az azt hiszem, már problémának számító dolgaimról.

-És ezzel semmi baj sincs, Wooyoung - próbálta megszüntetni az aggodalmaim - sokan vannak, akikkel több alkalom után jutok el oda, hogy beszéljenek. Te felismerted azt, hogy segítségre van szükséged, teszel azért, hogy jobban legyél. 

-És fogok tudni másnak is beszélni? - tettem fel egyből a kérdést, ami egyben a legnagyobb félelmem is volt.

Mert nem akartam bántani magam, nem akartam elveszteni a barátaim, Seonghwat... szerettem volna azt, hogy boldogok legyenek úgy, hogy én is az vagyok. Már több dolog miatt is meg mertem tenni azt a lépést, hogy beszéltem Seonghwaval arról, nem találom a közös hangot a pszichológusommal.

Akkor meg annak a reményében hogy könnyebb lesz, egyszerűen csak ledaráltam mindent, hátha az már segít. De tévedtem, mert nem voltam sokkal jobban. Talán csak egy fokkal, és tényleg csak minimálisan lett könnyebb.

-Minden lehetőséged megvan, és meg is lesz rá.

[Nagyon köszönöm a 3k-t <3]

---
2021.07.01