Örökre összekötve | ✔️ |

2023. július 15. szombat

8.

Reggel kilenc órakkor Asher ölelő karjai közt keltem fel. Aznap másodjára. El is felejtettem ez milyen érzés. Most már tudom, hogy mennyire hiányzott. Azonban nem sok időm volt, amíg az édes tudatlanságban volt, mert rövid idő alatt elöntötték az elmémet a tegnapi események emlékei. Sokáig feküdtem mozdulatlanul és gondolkodtam. Egy belső hang azt súgta, hogy egyszer kénytelen leszek szembenézni az apámmal főleg, hogy már azt is tudja hol lakom. De nem voltam benne biztos, hogy ez bölcs döntés lenne. Abba viszont nagyon is biztos voltam, hogy anyának még ma el kell mondanom, hogy apám él, ráadásul felkeresett. És, hogy miért is rettegek tőle. Nem biztos, hogy FaceTime-ba kellene, de nem halogathatom tovább. Aztán, mint derült égből a villámcsapás úgy tört rám a hányinger. Másodperceken múlt, hogy időben beértem a mosdóba a WC felé.

- Eperke minden oké? - jött be a fürdőmbe álmosan Asher.

- Persze. Csak gondolom a tegnap esti stressz így jön ki - öblítettem ki a számat.

- Tuti minden oké? - nézett rám aggódva.

- Igen. Kutya bajom! - mentem ki a fürdőből a szobámba. Leültem az ágyra, majd a tenyerembe temettem az arcom. - El kell mondanom anyunak.

- Biztosan jó ötlet máris felemlegetni a tegnapot? Még elég friss.

- Tudom. De ideje, hogy azt is megtudja, mitől vannak a rémálmok.

- Itt leszek veled végig oké? - karolta át a vállam.

- Köszönöm! - suttogtam.

- Ez természetes. Kávét?

- Nem. A gyomrom akkora, mint egy cseresznye mag. Előbb beszélnem kell anyáékkal.

- Ülj fel az ágyra adom a laptopot ­- állt fel mellőlem. Tettem, amit kért. Ahogy az ölembe rakta bekapcsoltam, beírtam a jelszót és már meg is nyitottam a FaceTime-ot. Nem foglalkoztam vele, hogy nézek ki vagy, hogy Asher tökéletesen benne van a képbe. Ha ezzel bármi problémája lesz bármelyiknek is, könnyűszerrel leállítom őket. Szükségem van a fiúra, talán jobban, mint eddig bármikor.

- Szia, Kincsem! Minden oké? - szólt bele anyu. Innen tudtam, hogy még nem jelentem meg a képernyőn. Amikor pedig lefehéredett és aggodalom ült ki az arcára azt tudtam, hogy lát.

- Szia, anyu! - köszöntem. - Tudunk beszélni?

- Persze. Szia, Asher! ­- tagadhatatlan volt a rosszallás a hangjában.

- Szia, Brook! - a fiú pedig ezt tökéletesen kizárta és csak arra koncetrált, hogy az én kezem simogassa nyugtatólag. Persze ezt anyu nem láthatta.

- Dan ott van? - kérdeztem.

- Itt vagyok! Sziasztok! Kimennyek?

- Nem! Maradj nyugodtan. Annyira újat neked amúgy sem fogok mondani - figyeltem az arcát és csak egyetlen egy apró rándulás utalt arra, hogy sejti miről van szó.

- Anyu. Könyörgök, ne szakíts félbe csak hallgass meg. Pont elég gyötrelem erről még így is beszélni. Ígérd meg, hogy csendbe maradsz.

- Szavamat adom - bólintott.

- Emlékszel, hogy mindig kérdezgetted, hogy mitől van a rémálmom? És én sose mondtam el. Ahogyan azt sem, hogy mit is álmodok ilyenkor. Tudom, nem éppen olyan a téma, amit így kell megbeszélni, de ha most nem teszem talán soha többet nem lesz hozzá bátorságom. És az élet is egyre jobban kényszerít rá, hogy tálaljak. Asher és Daniel már tudja. Ugyanis amikor Ash-nek meséltem, véletlen Daniel is hallotta, de tiszteletben tartotta azt a kérésemet, hogy ne mondja el neked, mert ez az én feladatom - vezettem fel aztán egy nagy sóhaj után belekezdtem. - 10 éves voltam, amikor egyszer egyedül voltam otthon apával. Részeg volt. Mikor felfedezett magának elindult felém. Rettegtem. Sejtettem, hogy mi fog következni. Engem utált a legjobban. Becsúszott gyerek voltam. Nem terveztetek, de te kiharcoltad, hogy megtartsatok. Apa azonban már akkor utált. Mikor megszülettem, valamelyest enyhült az utálata, de sose szeretett úgy mint, Summert. Mindig tudtam. De amikor elkezdett inni, nem is egyszer vágta hozzám. Aznap is ez történt. Kiosztotta a szokásos pofonokat, majd mikor azt hittem, hogy vége... - indultak meg a könnyeim. - Akkor megragadta a csuklóm, és visszarántott. Hozzávágott a falhoz, és nekiált levetkőztetni. Remegtem, mint a kocsonya, de nem tudtam megszólalni, vagy megmozdulni. Teljesen lefagytam. Mikor megszabadított minden ruhámtól, odakötött egy székhez. Kezébe vett egy pengét. Az elején nem bántott. Aztán belém nyomta két ujját. Megerőszakolt. Nem foglalkozott azzal, hogy tíz éves vagyok. Vagy azzal hogy ha ez napvilágot lát, börtönbe kerül. Persze, hogy nem foglalkozott vele! Miután kielégült, megfenyegetett. Megfenyegetett, hogy ha bárkinek el merem mondani, akkor bajom esik. És nem csak nekem, hanem az egész családnak. Ekkor szólaltam meg először. Tiltakoztam. Nem hagytam magam. Egészen addig ellenkeztem, még a pengéjét végig nem húzta a kulcscsontomon. Több vágást is ejtett rajtam, különböző helyeken. Azonban a legmélyebb, aminek nyoma is maradt, a kulcscsontomnál van. Soha nem mertem elmondani neked. Te eddig úgy tudtad, hogy véletlen beleestem az üvegasztalunkba, apu pedig mivel otthon volt, bevitt a kórházba. - fejeztem be. - De nem ez történt. Minden rémálmom alkalmával ezt élem újra. Rosszabb és rosszabb verziókba. Annyira sajnálom anyu! Már akkor el kellett volna mondanom, de rettegtem aputól - tört fel belőlem a zokogás. Anyu Santa Monica-ban ugyan úgy zokogott, mint én New York-ban. Mind a kettőnket egy Cooper próbált megvigasztalni. És hiába hallották ők is másodjára a történetet, könnyes volt a szemük. - Tegnap itt járt nálunk anya! Itt volt a lakásban! Én pedig rettegtem tőle! - szipogtam, amikor kezdtem megnyugodni.