Nélküled nem megy

33.rész

Hetek teltek el, én kikerültem a kórházból, de sokra nem jutottak velem. Gyógyszereket írtak fel, hogy az majd segít. Mindenki tudta jól, hogy semmire sem megoldás, mégis velem el akarták hitetni, hogy márpedig az. Marcot bezárták, két hét volt vissza a tárgyalásig. Az anyja viszont teljesen felszívódott, az embereivel együtt. Noah és Ernest nap, mint nap úton voltak. Mindenki tudta, hogy messzire nem mehetett, hiszen Marco is megmondta. El akart venni mindent apámtól, ami valaha is kedves volt neki. A nőt, mint kiderült, Natasahnak hívták. Natasha Greyson. Egy apró termetű nő, sápadt, sebhelyes, határozott, szögletes és csontos arccal, tökéletesen ívesre szedett szemöldökkel, üveges, szürke szemekkel, hamvasszőke, középhosszú hajjal és a világ legfélelmetesebb mosolyával. A férje pedig? A férje már két éve börtönben ült akkor, drog és fegyverkereskedelemért.

A kórházban töltött idő alatt, sikerült összeraknom a hiányzó darabkákat. Egész idő alatt, vakon bíztam Marcoban. Nem véletlenül jártak mindig egy lépéssel előttünk. Minden megoldatlan piros szál, hozzá vezetett. Noah eltávolodott tőlem, nem hívott, nem keresett. Próbáltam arra fogni, hogy a munka miatt, meg, hogy fáradt. Mégis, Madisont minden este hívta Ernest, meg úgy általában, mikor szabadidejük volt. Sms-ek tömkelegét hagytam neki mióta kijöttem a kórházból és ők elmentek. Viszont, ő háromnaponta egyszer csörgetett meg, akkor is két percre. Akkor tudtam, hogy baj van, mikor nem viszonozta a szeretlekemet, egyszerűen csak rávágta, hogy jó éjszakát és letette a telefont.

Ismét a szobámban feküdtem, egyedül. Nem kívántam senki társaságát esténként. Mindenki úgy bánt velem, mintha egy törékeny kis porcelán lennék, aki az idegösszeomlás szélén áll, és bármikor lezuhanhat a szakadékba. Ahhoz képest, egészen jól kezeltem a helyzetet. Pánikroham nem volt, helyette alvásbénulással küzdöttem. Mondhatnám akár alvásparalízisnek. A lényeg az volt, hogy hiába voltam ébren, nem tudtam megmozdulni az ágyban, csak nyüszítettem, mint egy kiskutya és az ágyam végében álló alakot pásztáztam, ami egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Amíg Noah velem volt, jobban kezeltem, mert lépésről lépésre megcsináltunk mindent, amit a pszichológus tanácsolt. Miután elment, egyedül küzdöttem minden éjjel. A görcsberándult testemmel legurultam az ágyról és úgy csúsztam el a lámpáig, majd kapcsoltam azt fel. Kovu pedig végig mellettem volt. A kis lurkó is már egészen nagy volt. Mindig mikor elértem a lámpát, szorosan magamhoz öleltem, hogy megnyugodjak. Azóta ez már szokássá vált és kérnem sem kellett, jött magától.

Hétvége volt, szokásosan vártam este a szobámban Noah hívását, mindhiába. A vacsorámba alig túrtam bele, fürdés után pedig azonnal a szobámba mentem. Halkan hallgattam a kedvenc lejátszó listám, mikor megrezzent a telefonom. Azonnal érte kaptam és a fülemhez emeletem a készüléket.

– Noah, úgy vártam már, hogy hívj — szóltam lelkesen és halvány mosoly terült el az arcomon.

– Nem Noah vagyok — ismerős volt a hang, de tényleg nem az volt, akire vártam.

– Ohhh, Ernest mondd csak. Ugye nincs baj? — a jó kedvem alábbhagyott és szomorkásan hangosítottam ki a telefont.

– Noahról akartam veled beszélni. Nézd, tudom, hogy egyáltalán nem keres. Egy igazi seggfej a tesóm, de nagyon kivan. Magát hibáztatja a történtekért. Azt hiszem ugyan úgy érzi magát, mint Avery halálakor. Valahogy ezt meg kell oldani, mert a minap azon gondolkozott, hogy haza sem jön, visszamegy a mi házunkba. Nem tud és nem is akar a szemedbe nézni. Destiny, nem szabad most őt hagynod, mert ha tovább őrlődik, el fog engedni és elmegy végleg a városból — a szavak fojtogattak, amiket Ernest szájából hallottam. A torkom kiszáradt, vörös szemeimbe pedig könnyek szöktek.

– Hiszen, hiszen én továbbtudok lépni. Vele továbbtudok, de nélküle, nélküle nem akarok semmit — sóhajtottam fel, miközben egész testem remegett.