Elrabolva

1. rész A nyomozás kezdete

Aoi

Három év. Ennyi idő telt el, és senki nem tudta megtalálni a lányom, akit elraboltak. Senki nem foglalkozik már az ügyemmel, de én tudom, hogy még él. Érzem.

Gazdag színész vagyok, a nevem Shiroyama Yuu, de mióta elvitték a lányom, nem tudok a munkámra gondolni. Felfogadtam egy nyomozót, a neve Takashima Kouyou.

Bármennyi pénzt képes vagyok kifizetni, hogy valaki meg is találja és haza hozza nekem.

Hiyorin kívül nincs családom. A feleségem a szülés közben meghalt. A szüleim sem élnek már.

A feleségem halála után nem bírtam másik nővel kapcsolatot létesíteni, azóta egyedül vagyok. Tizenhárom éve...

A nyomozóval egy étteremben találkozunk. Ott nyugodtan meg tudjunk beszélni a dolgokat.

Amikor megjön, meghajolok felé, amit ő is megtesz.

– Köszönöm, hogy eljött.

– Kérem. Miben lehetek a segítségére? – Meglepődöm azon, hogy rögtön a lényegre tér. Előrébb dőlök, és bizalmas hangon szólalok meg. Bár tudom, hogy itt senki nem hall minket, fő az óvatosság.

– Három éve... Elrabolták a lányomat az iskolájából. A rendőrség két hónapot szánt a keresésére, ezután eltűntnek nyilvánították, az ügyet pedig lezártnak tekintették. De én... – Nagyot kell nyelnem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Megfogom a poharat és nagyot kortyolok a vörösborból. – Én tudom, hogy még él. Érzem – emelem mellkasomhoz a kezemet. – Itt bent érzem. Ugye, hisz nekem? Szükségem van a segítségére. Találja meg nekem, akármi is az ára! Bőkezűen megfizetem!

– Igen, hiszek! Hány éves volt a lánya, és mi a neve?

– Tíz, és a neve Shiroyama Hiyori – könnyesedik be a szemem . Gyorsan pislogok, hogy ne sírjam el magam. – Meg akarom találni.

– Meg fogjuk. Holnapra pedig átnézem az anyagot, hogy mit találtak a rendőrök. – Csak bólintok. Ő feláll, majd elköszön. Nézem, ahogy kisétál az ajtón. Nagyon remélem, ő megtalálja a lányom. Nem akarok több évet nélküle tölteni. Vissza kell szereznem.

Kifizetem a kávékat, majd megyek haza.

Otthon az üres ház fogad. Beülök az ő szobájába, majd a kedvenc plüssét a kezembe véve sírni kezdek. Muszáj kiadnom magamból...

Hamarosan csöngetnek az ajtón. Odacsoszogok, majd kinyitom, Ruki áll a küszöbön. A legjobb barátom. Ő mindig mellettem volt, gyerekkorom óta ismerem.

– Szia, Aoi – ölel meg. – Hoztam kaját, mert nélkülem már éhen haltál volna – csóválja meg a fejét. – Nagyon lefogytál. Tudom, hogy szomorú vagy, de ne halj éhen. Gyere – húz be az étkezőbe, majd leültet az asztalhoz. Szed kaját, majd elém tolja a tányért. – Jó étvágyat ––mintha sokat ennék.

A három éve tényleg csak annyit eszek, hogy ne haljak éhen. A munkában is csak kisebb szerepeim vannak, mert nem tudok arra koncentrálni, egyfolytában a gyermekemen jár az eszem.

Mindennap csak vagyok. Várom, hogy a nyomozó mikor fog hívni. Remélem, hamarosan talál valamit. Vissza kell kapnom a lányomat. A telefonomat nézem percenként, de rájövök, hogy nem adtam meg a számomat. Úristen, így hogy fog elérni?

Belépek az e-mailomba, hogy írjak neki egy üzenetet azonnal, amikor megszólal a telefonom.

– Igen?

– Jó napot, Takashima Kouyou vagyok, remélem, nem zavarok!

– Persze, hogy nem! Megtudott valamit?