A szakadék szélén- Daniel Ricciardo fanfic- [BEFEJEZETT]

II. évad 12. rész- Pletykák

Végül mégis úgy alakult, hogy két versenyt kénytelen voltam kihagyni. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, de jó volt egy kicsit kifújni magamat és a háttérben munkálkodni egy kicsit. A következő versenyhétvége ugyanakkor megállíthatatlanul robogott felénk, a kimaradt pontok, pedig nem segítettek túl sokat a világbajnoki versenyben. Ugyanakkor nem voltam túlságosan lemaradva, ugyanis idén, végre sok-sok év után nagyon is kiélezett volt a harc. Velünk együtt, összesen négy csapat szállt harcba a címért, méghozzá közel azonos lehetőségekkel.

- Ideje volt – ült le elém Carlos, miközben arra vártam, hogy végre kihozzák a vacsorámat. Alig pár órája érkeztem, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag egész nap görcsben volt a gyomrom, és csak most jutottam odáig, hogy valami értelmes ételt vegyek magamhoz. A srác kijelentésére csak felvontam a szemöldökömet.

- Mármint, hogy megint itt legyél – adott magyarázatot miközben Ő is a menüt kezdte el böngészni – rendben van a lábad teljesen?

- Nem, csak visszajöttem kísérletezni vele, gondoltam Baku és az utcai pálya erre a legjobb lehetőség- forgattam meg a szemeimet – persze, hogy minden rendben van vele, Carlos! Stephen az autó közelébe sem engedne, ha az orvosok és az eredmények nem engednék.

- Helyes – bólintott, majd leadta a rendelését az időközben kiérkező pincérnőnek. Jól elcsevegtünk amíg az ételre vártunk, időközben pedig megérkezett Mona és Mia is, sőt Callum is csatlakozott. Így egész népes lett a kis asztalkánk.

Nem mintha bántam volna.

Tényleg nagyon jó volt otthon lenni, eltölteni egy kis időt Alex társaságában, de hiányoztak az „itteni arcok". Jól éreztem magam velük, valójában pedig minden ellentét és „komoly" verseny ellenére, olyan volt az egész, mint egy nagy család. Akadtak benne olyan személyek akik közel álltak hozzád, és olyan „rokonok" akiket csak látásból ismersz és nem túl jó velük a viszonyod. Ez pedig így volt szép és kerek egész.

- Sziasztok – lépett az asztalunk mellé Lance, és valahogy mindenki egyszerre rám nézett. Igyekeztem nem figyelni erre, tekintetemet inkább a fiúra emeltem – minden rendben?

- Hát persze – bólintottam mosolyogva – veled, minden okés?

- Aha – bólintott vigyorogva – az volt a tervem, hogy elhívlak vacsorázni, de látom már, hogy lekéstem róla!

- Viszont egy séta még nagyon is beleférhet – vette át a szót Mona, én pedig legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben. Mégis hogy gondolta ezt?

- Tényleg? – Villanyozódott fel Lance, én pedig már éppen nyitottam volna a számat, hogy nemet mondjak a lehetőségre, azzal az indokkal, hogy fáradt vagyok, de ezúttal Mia volt az, aki rásegített a dolgokra.

-Igen – bólintott a mellettem ülő lány – sőt, kötelező orvosi utasítás, hogy egy kicsit átdolgozza az izmait, szóval úgy gondolom a séta remek lehetőség lenne erre.

Kötelező orvosi utasítás? Átdolgozott izmok? Mégis mi a pokolról beszél? Ma reggel úgy megkínzott az edzőteremben, hogy legszívesebben tényleg itt elaludnék a székemben. Azonban innen már nem volt út a menekülésre. Így még mielőtt további lelkesítést kap Lance, inkább felálltam és belementem egy gyors sétába.

Ha nem figyelek, akkor ezek ketten kerítőnőnek állnak.

Lehet más lenne a helyzet, ha bevallanám mi történt Daniel és köztem a repülőn. Ugyanakkor az még, Alex előtt is titok volt.

Mégis hogyan avathatnám be őket?

*

- Figyelsz arra, amit mondok? – Szólított meg Emily, Ő volt az egyik új gyakornokunk. A mérnökökkel együtt dolgozik, nagyon jól kijövünk, valószínűleg azért is mert egyidősek vagyunk, plusz hasonló az érdeklődésünk is. Arról nem is beszélve, hogy imádtam a humorát, a szarkazmusát és azt, hogy gyorsan vág az esze, bárkinek vissza tudott vágni valami kis „kedvességgel" egyetlen röpke pillanat alatt.

- Aha – kaptam el tekintetemet a McLaren csapatáról. Pályabejárás volt és bár azt mondogattam magamnak, hogy ne foglalkozzak az ausztrál pilótával, nem igazán ment a dolog.

Emily a füle mögé tűrt egy tincset, a hosszú fekete hajából, tekintetét pedig Ő is a másik csapatra szegezte.

- Azt látom – sóhajtott fel – tegnap nem mással sétáltál? Elég gyorsan terjednek a pletykák...

- Nem igazán érdekelnek a pletykák – rántottam meg a vállamat – és igazából, egyik srác sem kéne érdekeljen, ha a maximumot akarom magamból hozni.

- Mi az akadálya? – Vonta fel szemöldökét, és most rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak egy nagyot.

Hát ez az. Mi is volt pontosan az akadálya?

- Majd én megmondom, hogy mi – emelte rám az ujját a lány „fenyegetően"- az, hogy neked és az ügyeletes ausztrál szépfiúnak még sok elintézetlen ügye van, szóval akkor fogsz tudni teljesen ide koncentrálni, ha ezeket megbeszélitek. Aztán vagy pontot tesztek az ügy végére, vagy pedig folytatjátok. De ez így nem lesz jó.

- Tudtommal, még nem volt rám panasz...vagy igen? – Kérdeztem kicsit aggódva. A legkevésbé sem akartam, hogy a csapatban a hátam mögött suttogjanak arról, hogy megbízhatatlan vagyok.

- Nem – rázta meg a fejét Emily, arcán egy biztató mosollyal – mindenki nagyon elégedett veled, és mindenki nagyon szeret veled dolgozni. Csak aggódnak miattad, plusz kérdeztél én pedig válaszoltam. Nem mintha nagyon értenék a szívügyekhez...egy barátom sem volt még.

- Pedig eltudnálak egy-két ember mellett képzelni – vigyorodtam el, de Ő csak a fejét rázta. Megértettem, és nem erőltettem semmit. Ez mindenkinek a saját dolga, utáltam az olyan embereket, akik mindent tökéletesen, az összes társadalmi nyomásnak és elvárásnak megfelelően akartak csinálni. Beleszólni a hasonló magánéleti dolgokba, pedig még jobban utáltam. Szóval hagytam. Ugyanakkor ha valamikor Emily szeretne beszélgetni, akkor meghallgatom.

Ahogy Ő is engem.

Ismét lemaradtam egy kicsit a többiektől, igyekeztem a pálya sajátosságait kicsit jobban magamba szívni, jobban koncentrálni a részletekre.

- Kerestelek tegnap este, de nem voltál a szobádban – lépett mellém hirtelen Max, én pedig szabályosan a mellkasomhoz kaptam. Miért kell ilyen aljasan az ember mögé osonni?

- Miért kerestél? – Pillantottam rá futólag, nem mintha nem sejtettem volna a választ. Daniel biztos beszélt vele, hiába nem voltak már csapattársak, a barátság megmaradt. Méghozzá nagyon jó és őszinte barátság volt ez.

- Szerintem jobb lenne, ha egy kevésbé népszerűbb helyen beszélnénk meg – mutatott körbe Max- persze ha nem zavar, hogy rólunk is beszélnek...

- Rólunk is? Mégis miről beszélsz, Max?

Egy pillanatra megállt. Csodálkozva mért végig. Úgy tűnt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy csak szórakozok, vagy tényleg nem vagyok tisztában a helyzetemmel. Aztán beszélni kezdett. Én pedig nem akartam elhinni amit hallok. Ujjaimat orrnyergemre szorítottam. Szemeimet lehunytam.

Esküszöm kezdtem magam egy rossz szappanoperában érezni.

Sziasztok! Szerintetek mit mondhatott Max, Annának? :)  Folytatás hamarosan!