Hagyj békén, naplót írok!

11

Szeptember 4. (péntek)

Mivel valamilyen érthetetlen okból hajnalban keltem (5 körül) és vissza se tudtam aludni, ezért egész nap fáradt voltam egy kicsit. Ha már korán keltem, úgy döntöttem, hogy miután elkészültem (megjártam a fürdőt, felöltöztem, bepakoltam a táskámba, stb) leülök még egy kicsit olvasni, hiszen időm az volt. Az már mellékes, hogy sikerült Anyut is felkeltenem a hangoskodásommal, és miközben olvastam, hallottam a kissé ideges, reggeli hangokat az alsó szintről. Többször is bocsánatot kértem tőle, nem is haragudott rám, csak szar kedve volt.

Aztán elidultunk a suli felé. Elég korán értem oda, csak pár tanárral és diákkal találkoztam. Én várakoztam még, hátha találkozok egy ismerős arccal. Már majdnem feladtam, és indultam volna be, amikor megláttam egy befelé igyekvő fiút, akinek be volt kötve a keze. Csak kíváncsiságból odasétáltam hozzá.

- Marci? - kérdeztem.

Meglepetten fordult meg, majd amikor rájött, hogy egyáltalán nem ismer, rákérdezett, hogy én ki vagyok.

- A-s. Alexa.

- És a nevemet onnan tudod, hogy...? - gondolkodott.

- A bekötött karod - mutattam rá.

- Ah, persze. Hallottam, hogy az osztályfőnökötök összehívott titeket az eset után, gondolhattam volna, hogy már mind tudjátok.

- És? Hogy van a karod?

- Hát, kicsit fáj, de nem vészes. Nem tört el, igazából nem is tudom, mi van vele.

- Bekötötték, szóval biztos, hogy rendesen sérült - (mintha értenék az ilyesmihez, pff).

- Ja. Annak örülök, hogy nem a jobbkezemre estem, így legalább még tudok írni, meg ilyenek - mondta. Aztán folytatta. - Elég ügyetlen vagyok, nem csoda, hogy elestem.

Értetlenül néztem rá egy ideig. Nem magától esett el, a fiúk bénáztak. Aztán leesett.

- Tudjuk, hogy Ádámék hibájából sérültél meg.

- Oh...ezt nem tudtam - kissé kínosan mosolyodott el.

- Miért véded őket? - érdeklődtem.

- Ja, hát...tök véletlen volt az egész, szar, ha ezért kapnak intőt.

Mit ne mondjak, megkedveltem a srácot. Mivel mindketten korán érkeztünk, és valószínű volt, hogy a további sok percben unatkoznánk, így inkább beszélgettünk tovább. Elmesélte, hogy az anyukája mennyire megijedt, mikor felhívta az osztályfőnöke, és hogy a kórházba vezető úton végig nyugtatnia kellett. Elég vicces volt, de persze nyílván megértem az aggódó szülőt is.

Közben elkezdtek érkezni a diákok. A b osztályból is jöttek jó páran, így történt az, hogy bár Marci éppen a sztoriját mesélte, nem tudta befejezni, mert elhívták az osztálytársai. Ő tehát ment velük a suli épületébe. Én is terveztem volna bemenni, csak valaki megállított. A zsebemben rezgett a mobilom. Oh, Máté az.

- Jó reggelt, szerelmem - szólt bele a telefonba.

Már rég hozzászoktam Máté érdekes megszólításaihoz, sőt, néha meg szórakoztató is. Így ezen nem akadtam meg.

- Jó reggelt. Miért zavarsz ilyen korai órákban?

- Zavarlak? Pedig miután 2 másodperc alatt felvetted a telefont, azt hittem, hogy az égvilágon semmi dolgod.

- Csak mondd, hogy mit akarsz - sóhajtottam.

- Azért hívtalak, hogy jelezzem, a hétvégét nálatok töltöm. És ma délután érkezem, valamikor.