Tiszta lappal

Prológus

Minden 3 évvel ezelőtt kezdődött, amikor minden rosszra fordult és szépen lassan elveszítettem önmagam. Annyi minden változott, azóta aminek nem kellett volna...

Vajon ha nem Washingtonban maradok, akkor nem süllyedek ilyen mélyre. Lehet, hogy azt az utat követhettem volna, mint a tanárom, aki bízott bennem, támogatott és törődött velem. Sokszor érzem úgy, hogy mindent elveszítettem, ami a múltamhoz kötődött és azt igazolja milyen is voltam mielőtt minden megszűnt körülöttem. Vajon ugyan ez az ember vált volna belőlem, mint aki most vagyok? Erősen kétlem...

Az ébresztőm hangja térít észhez, aminek most nem tudok elég hálás lenni. Már hat óra van. Egek, képes voltam egy órán át a múltba ragadni. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni saját magammal szemben legalább, akkor minden egyes nap ott vagyok. Évek óta nem alszom jól, hiába vagyok hulla fáradt. Minden este felkelek kétszer és hajnali ötkor már ébren is vagyok. Ha alszok éjszaka három órát, akkor sem tudom tovább húzni a lóbőrt. Akkor ott a másik véglet, ha délután egy órakor elalszom, akkor egészen hajnal négyig tudom húzni, de a fáradtság nem enyhül. Soha nem enyhült és nem is fog.

Ismét a telefonom rángat ki a gondolataimból, ami megállás nélkül rezeg mellettem. Állítottam be még egy ébresztőt mivel annyira ismerem már magam, hogy ha nincs még egy jelzés, akkor tuti, hogy elkések, bár így is elég jellemző rám sajnos. Egy óriási sóhajtás után ki kelek az ágyból és a fürdőbe veszem az utam. Belenézek a tükörbe és ismét elszörnyedek a látványtól, amit nyújtok. Hatalmas karika a szemem alatt, kócos haj és minden, ami arról árulkodik, hogy nem vagyok túl jól, de igazából ez kit izgat? Felnevetve a saját nyomoromon lépek be a zuhanykabinba. Pár perc után már készen is vagyok, nem szeretem sokáig húzni a reggeli fürdést, főleg amikor fontos, hogy időben készen legyek. Felveszem, a bolyhos puha köntösöm ameddig lemegyek a konyhába ahol az anyám már vár rám egy csésze kávét szorongatva a kezében.

- Jó reggelt! – mondom fáradtan, majd előveszem a mélyhűtőből a jégkocka tartót, hogy készítsek magamnak egy jegeskávét, majd leülök vele az asztalhoz.

- Neked is. Hogy aludtál? – néz rám, majd feltűnik, hogy a szokásosnál is erősebben szorongatja a bögréjét.

- Minden oké? – kérdezek rá félve majd az utolsó korty kávémat is lehörpintem. 

- Persze, csak hiányozni fogsz. – mondja halkan, majd egy könnycsepp legördül az arcán.

- Anya ne aggódj, rendszeresen hívni foglak illetve nem hagyom el Washingtont. Itt leszek pár órányira tőletek és bármikor haza tudok jönni illetve te is el tudsz jönni hozzám, a kollégiumba. – mosolyogva megfogom a kezét majd biztatóan megszorítom azt. Mindig is mi voltunk csak egymásnak, soha nem számíthattam az apámra. Kicsi koromtól kezdve alig láttam, és mostanra amikor találkoznom kell vele, akkor sem szívesen teszem azt. Igazából ez most nem is számít igazán. A fontos hogy nem sokára indulnom kell és még mindig csak egy köntös van rajtam.

- Szeretlek anya, viszont rohannom kell készülődni, mert már így is késében vagyok. – lehelek egy gyors puszit az arcára majd a jégkockatartót magammal rántva futok fel. Két kockát szinte már kitépve belőle dörzsölöm a szemem alá, hátha enyhít a karikáimon. Amint elolvadt egy picit is kikapom a bézs ejtett vállú felsőm, majd egy hozzá illő fekete alul kissé tépett farmert, és egy lapos talpú fekete topánkát veszek fel mellé. Enyhén göndör és sötét barna hajamat kiengedve hagyom, sminket pedig egyáltalán nem használok így szinte kész is vagyok. Kiegészítőt nem szoktam hordani, egyedül azt a nyakláncot, amit anyától kaptam még gyermekként, nála van a párja a medálomnak és még egyszer sem volt olyan, hogy ne legyen rajtam. Utoljára még átnézem, hogy mindent eltettem-e a hátizsákomba, ami nálam lesz az úton oda felé, majd a három doboz közül az egyiket felkapva elindulok lefelé a lépcsőn.

- Anya, segítenél légyszíves a többit lehozni? Pár perc múlva indulni kell. – egyet bírtam el csak, mivel ebbe volt a legtöbb cuccom. – Egyet már lehoztam, de kettő együtt már nagyon nehéz lett volna. – mondom, mikor szembe találkozom anyuval lefelé menet, mire ő csak mosolyogva bólint.

Pár perc elteltével már minden el van pakolva és a kocsiban számolgatva gondoljuk végig utoljára hogy eltettünk-e mindent.

- Töltő, személyes adataid, kártyáid? – sorolja fel az utolsó fontos dolgokat.

- Minden meg van. Indulhatunk. – mosolygok rá biztatóan, mire egy óriási sóhaj keretein belül a gázra tapos.

- El sem tudom hinni, hogy már egyetemre mész. –mondja könnyes szemmel minden erejével az útra koncentrálva. Halkan kuncogok,majd kinézve az ablakon azon töprengek, vajon ha folytatom mind azt, amit háromévvel ezelőtt élvezettel csináltam, itt kötök ki ugyan úgy? Jó helyem lesz ittnekem? Biztos, hogy nem lett volna könnyebb, ha hagyom ezt a tovább tanulás dolgot és újra kezdem mind azt, amit soha nem kellett volna háttérbe szorítanom? Vajon ha kitartóbb lettem volna, most én is lehetnék sikeres?

- Kincsem figyelsz te rám egyáltalán? – sandít felém anyu, ezzel visszarángatva engem a valóságba. – Úgy tűnik kissé elkalandoztál. Merre jársz fejben? – mosolyog rám.

- Nem érdekes, csak kissé izgulok. – füllenteni nem akkora bűn, sőt egy részen igazat is mondtam, mivel ténylegesen izgulok, hogy mi lesz. Eléggé visszahúzódó vagyok mióta megtörtént velem mind az, amit a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék.

- Elhiszem, hogy izgulsz viszont semmi okod nincs rá. Okos vagy és barátságos a kisugárzásod, mindenki a barátod akar majd lenni. – mosolyogva állítja le az autót a Washington Central University parkolójában anyu. Mivel a Campus szinte egy helyen van a kollégiummal, így simán el tudtunk sétálni oda a dobozokkal.

- Az A épületet keressük és azon belül is a tizenhatos szobát. – közlöm vele, hogy ő is tudjon segíteni a keresésben.

- Ott van az A épület. – mutat egyenesen velünk szemben egy épületre anya. Na, tessék, ha ő nem lenne nekem, most itt bolyonganék, hiába üti ki a szemem. – Nyomás. – mosolyogva tol egyet rajtam mire nevetve elindulok.

Pár perc múlva már a szoba is meg volt, ami az enyém lesz, illetve egy másod évesé, név szerint Liv amit pár hete tudok. Nem igazán próbáltam vele felvenni a kapcsolatot, mert féltem, hogy hülyének nézne. Amit ma már bánok, mert most meg attól tartok, hogy ha nem lesz szimpatikus, vagy én nem leszek neki, akkor egyedül én fogok azon cirkuszolni az első napomon, hogy másik szobát szeretnék és még több embernek borítom fel az életét.

Na jó, azért elég dramatikusan fogtam fel a helyzetet, hogy őszinte legyek, így utólag már belátom, de ekkor igen is komolyan szorongtam és aggódtam, hogy mi lesz velem a későbbiekben. Ha bárki említette volna, hogy itt minden ennyire megváltozik, akkor biztosan kinevetem azt a személyt, aki ezt mondta nekem.

Sziasztok! Ez lenne az új könyvem. Teljesen más mint amit eddig megszoktatok tőlem de remélem nyitottak lesztek rá.