Fognyomok (Supernatural 18+)

1. fejezet

Dean's POV

Nem volt nehéz összerakni a puzzle-t, miután feltűnt, hogy egy néhánytízmérföldes sugarú körben, texasi kisvárosokban tűnnek el a gimnáziumokból végzős, még csak nagykorúnak sem számító lányok. Tökéletes sorminta, egytől egyig szőke, többnyire pompomlány vagy bálkirálynő, de ha lehet, a kettő egyben. Néhány nappal később pedig a pasijukra rátalál valaki feltépett torokkal egy kihalt sikátorban. Elég egyszerű a képlet: egy perverz, pedofil vérszopót kell keresnünk, aki Barbie fészket gyárt magának, a legegyszerűbb első prédát a kezeik közé lökve, hogy biztosan végbemenjen az átváltozás. Ráadásul eléggé kezdőnek tűnik a mesternek állt amatőr, mert ilyen egyszerűen lenyomozni ritkán lehet egy vámpírbandát. Valószínűleg egyedül van, és azt sem tudja, mit csinál. Talán ő is egy viszonylag friss vámpír, akit valamilyen oknál fogva vagy elhagyott a teremtője, vagy egyszerűen csak valaki közülünk levadászta. Mindjárt elkezdem sajnálni a kis árvát.

Én ráhagytam volna valaki másra ezt a szimpla melót, de Sam ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk, pedig kilenc órás autóút állt előttünk. Nem éppen a szomszéd városka. De tudom, miért csinálja, el akarja terelni a figyelmem. Néha még mindig rajtakap, ahogy lefagyva bámulok magam elé, amint Bobby cuccai között kutatunk valami után. Egy évet vakációztam a Purgatóriumban, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy felfogjam, ezúttal örökre és visszavonhatatlanul temettük el az öreget. Persze nem csoda, hisz sokszor inkább volt ő az apánk, mint John Winchester. Az utolsó élő családtagunk, akire minden körülmények között számíthattunk. Alapigazság, hogy ha vadásznak állsz, előbb-utóbb mindenkit elveszítesz, aki számít neked. Hát hoztuk a papírformát. Már csak mi ketten vagyunk egymásnak.

Vagyis voltunk. Amíg szörny országba nem kerültem gyilkológépet játszani. Ami persze nem állt távol tőlem azelőtt sem, de azért nem mindegy, hogy nyugisan, hetente levadászunk egy-két szörnyet az öcsikémmel vállvetve, vagy nonstop a markolaton kell tartanom a kezem, mert minden pillanatban a nyakamba ugorhat egy csapat fenevad vagy egy magányos hulla. És éppen ezért, hogy már csak ő volt és én, ketten a világ ellen, nem esett jól, hogy Sam ezúttal elfogadta, hogy többé nem vagyok mellette. Mindig is azt akartam, hogy normális életet éljen, ő végre megpróbálta, nélkülem, én mégsem tudom feldolgozni. Hát milyen testvér vagyok én? Féltékeny. Birtokló. Megszállott. Függő. Ő az életem. A nagybetűs Minden. Nélküle nem is létezem. És nemcsak, hogy nem éltem volna túl eddig, nem is akartam volna túlélni. Nem szabadott volna elfogadnia. Én sosem tettem volna. És mégis, mélyen legbelül pontosan tudom, hogy örülnöm kellene, hogy ő megtette, és harminc évesen képes volt kiszállni abból, amire mindenki azt mondja, sosem szállhatsz ki. Elég fiatalon ahhoz, hogy még újra kezdhessen mindent.

Aztán váratlanul megjelenek, és visszaveszek tőle mindent. Ő pedig boldogan adja. És egyikünk sem veszi észre, ez mennyire nincs rendjén.

Hónapok teltek el, újra vadászunk, újra csak ő van és én. Mégsem ugyanaz már. Ha ránézek, azt látom, hogy elengedett. Ahogy Bobbyt is elengedtük.

- Dean, várj! - kiált utánam Sam, miután a legutolsó érintett kisvárosban kiszállunk az Impalából az FBI hacukánkban.

Kérdőn nézek vissza rá, ő pedig néhány kartonlapocskát nyújt felém.

- Új névjegykártya. A felettesünk számát lecseréltem Garth...

- Ah, hogyne! - vágok közbe, és nem leplezett dühvel elveszem tőle a kártyákat, majd elindulok az orrom alatt tovább morogva, miközben zsebre vágom őket. - Óriási...

Bobbynál csengett ki minden ilyen telefon eddig. Az utóbbi időben viszont csak süket vonalra talált, aki ellenőrizni próbált minket. Eleinte gyűlöltem, hogy Garth megpróbálta mindenben átvenni Bobby helyét, de be kellett látnom, hogy néha szükség van rá. És nem is olyan rossz arc a gyerek. Persze csak amíg nem ölelget éjt nappallá téve.