Megtört lélek P.G | Befejezett

Negyedik fejezet

Gretchen Hartley

Október 31. szombat

Pierre közelsége és kedvessége hamar megnyugtatott, bár elkellett gondolkoznom azon, hogy megnyíljak-e neki, de mivel a két hónap alatt senki nem kérdezte meg, így elkezdtem beszélni.

- Szóval anya talált magának valami fiatalabb pasit és egyik nap összeszedte a cuccait, majd lelépett... Próbálja velem tartani a kapcsolatot, de egyszerűen képtelen vagyok ezt elfogadni --szipogtam hozzá se nyúlva a reggelimhez.

- De hova ment? --kérdezte Pierre.

- Azt hiszem Németországba lépett le --sóhajtottam.

- De apuddal veszekedtek vagy valami? --érdeklődött tapintatosan.

- Nem, dehogy ezért is ért váratlanul --akadtam ki ismét.

- Lehet csak nem tudsz róla --simogatta meg a combomon pihenő kézfejemet.

- De vissza akarom kapni a régi életünket --hajtottam le a fejem, és a másik kezemmel megsimogattam Pierre ujjait. Nem volt olyan nagy szituáció, még is intimebbnek éreztem ezt, mint bármi mást. Elhúztam a kezem, majd pillanatok alatt összeszedtem magam.

- Mindegy, minden okkal történik, nem? --vontam vállat, de még mindig a sírás szélén álltam.

- Nem tudom, mióta a legjobb barátom meghalt... Nem tudom mi a szart akar a sors tőlem --felkaptam a fejem ahogy ezt kimondta, és nagyon meglepődtem. Én itt sírdogálok a szüleim válása miatt, miközben ő elveszítette a barátját.

- Részvétem --néztem rá szomorúan.

- Egy éve történt, de nem akarok most róla beszélni --törölt le egy könnycseppet, én pedig nagy hirtelenségbe szinte neki ugorva megöleltem, annyira megsajnáltam.

- Annyira sajnálom --Pierre szorításából egyértelművé vált mennyire fáj neki. Izmos karjaival kiszorította belőlem a levegőt, és éreztem a vállamon lévő könnyeket.

- Hé --húzódtam el és megsimogattam a borostás arcát.

- Mi lenne, ha a szörnyű este és a reggelünk után megmutatnám neked a környéket? –érdeklődtem, mivel nem volt jobb ötletem arra, hogy eltereljük a gondolatainkat.

- Benne vagyok --biccentett és letörölte a könnyeit.

Reggeli után az otthonias ruhánkba léptünk ki a házból és elindultam a garázs felé, ahol apa régi Jeepje állt. Már pár éve beújított egy másik autót, így ez egy ideje már porosodott a garázsba.

- Te vezetsz --dobtam hozzá a kulcsot és kinyitottam a világos kék autó ajtaját.

- Rendben --ült be ő is és beindította az autót, ami hangos motorhanggal indult be.

- Ugye nem fog felrobbanni? --kérdezte nevetve Pierre.

- Nem... Vagy is azt hiszem nem –kuncogtam, majd Pierre kihajtott a garázsból, egyenesen rá a földútra. Végig mentünk a kukoricák között, majd végre elértük a kövesutat.

- Na és mik a terveid a jövőre nézve? --kérdezte.

- Monacoba akarok menni tanulni --válaszoltam azonnal.

- Meg is ismertem nem régiben ott egy lányt, és így már egy barátom van is ott –meséltem, mire Pierre rám nézett.

- Mi a neve a csajnak?

- Eloise Blanche, ismered? --vontam fel a szemöldököm.

- Igen, a haverommal kavar vagy valami ilyesmi --és rögtön leesett, hogy Eloise mesélt már Charles Leclercről.

- Micsoda véletlenek --forgattam a szemem szórakozottan.

- Igen --nevetett ő is.

Ahogy beértünk a városba, Pierre leparkolt a posta előtt, majd mindketten kiszálltunk.

- Kíváncsi vagyok mit tudsz itt mutatni, ami nagyon érdekes --csapta be a régi autó ajtaját.

- Képes vagy leszólni Texast? --háborodtam fel mosolyogva.

- Nem Texast szólóm le, csak ezt a helyet --mutatott körbe.

- Bekellene mennünk a városba, mármint Austinba –mondta, mire megálltam közvetlen a járdán.

- És mivel szeretnél bemenni? Ezzel? --mutattam a tragacsra.

- Nem, pillanat --vette elő a telefonját, majd valakivel váltott pár szót, végül pedig mosolyogva fordult felém.

- Elintéztem mindent, holnap elmegyünk Austinba --jelentette ki, mint egy kisgyerek.

- Remek --ingattam a fejem kuncogva.

Elindultunk az utcában, közben rákellett jönnöm, hogy tényleg nem tudok semmi érdekeset mutatni Pierrenek. Céltalanná vált a sétánk, de azért mini rózsaszín fagyizóba behúztam magammal.

- Vehetsz nekem fagyit --néztem rá, mire elnevette magát.

- Rendben, milyet kérsz? --érdeklődött kedvesen, én pedig megnéztem a kínálatot.

- Sajttorta --mondtam.

- Csak?

- Nagy adag, szóval igen --biccentettem.

- Oké, én is ugyanazt kérem --nézett a fagyizó tulajdonosára, aki egy hatvanas éveiben járó férfi volt.

Pár perc múlva, tölcsérrel a kezünkbe léptünk ki és elindultunk vissza. Pierre lenézett rám, majd elmosolyodott.

- Szóval ennyi volt a bemutatás? --érdeklődött.

- Pontosan –biccentettem, majd mindketten elnevettük magunkat.

Visszamentünk a régi autóhoz, majd elindultunk haza. Nem volt valami izgalmas kalandunk, de kíváncsi voltam, hogy holnapi kirándulásunk hogyan fog zajlani és mit tervez. Austinba menni remekül hangzott és reméltem, hogy Pierre kicsit bevisz a bulis életbe. 

Olyan büszke vagyok Charlesra! Annyira, de annyira megérdemelte volna azt az első helyet! 

Instagram: mihalikdkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla