Fognyomok (Supernatural 18+)

2. fejezet

Még le sem parkolt Sam, amikor messziről kiszúrom az őrs előtt a Ranger dzsipjét. Repülve jött, vagy mi? Nem előzött meg az úton, az biztos... Annyit nem álltunk farkasszemet nézve sem a padkán, hogy ne tűnt volna fel. De amint egy rendőrtiszt is megjelenik, néhány fénymásolt papírlappal, amit aztán bead az ablakán, szerencsére porfelhőt kavarva maga után már el is hajt.

Samnek fel sem tűnik a pillanatnyi feszültség bennem. Pont a terepjáró helyére parkol le, és amikor továbbra is dühösen összeszorított ajkakkal némán néz rám, és felhúzza a szemöldökét, hogy akkor akár ki is szállhatnék, ha már elfuvarozta a seggem oda, ahová kértem, akkor kapom össze a gondolataimat gyorsan.

Kiugrok, és csak miután elhúzott mögülem, kezd a kérdés körvonalazódni bennem, hogy miért nem én tettem ki őt a motelnál, és jöttem ide egyedül. Bármikor kellhet a kocsi. Neki viszont nem. Neki a fenekén kell ülnie a motelszobában. Zárt ajtó mögött. Biztonságban. Megrázom a fejem, mert olyan érzésem támad, mintha valaki más döntött volna helyettem így. Az meg elég nagy szívás lenne, ha a Ranger távolról valamiféle elmekontrollra is képes lenne.

Meglobogtatom a jelvényem, és úgy döntök, a hadnagy visszaérése előtt beszélek valakivel a halálesetek ügyében nyomozó csapatból. Egy résnyire nyitott ajtón át látom, hogy fel van nekik is szépen tűzdelve egy táblára feltehetően az összes hasonló környékbeli eset, de azonnal be is csukják az orrom előtt azt a bizonyos ajtót, mintha rejtegetnének valamit.

- Az kinek az irodája? - bökök a fejemmel a táblás helyiség irányába, kíváncsian felhúzott szemöldökkel.

- Az nem iroda, csak egy kis tárgyaló - rázza meg a fejét a nyomozónő kedvesen, és sietve továbbhalad a folyosón azt remélve, hogy szó nélkül követem. Amikor azonban nem hallja a lépteimet maga mögött, visszafordul.

- Csapatmegbeszélések szoktak ott zajlani.

- Szeretnék bemenni - jelentem ki határozottan, és nem mozdulok.

- Nem... nem engedhetem be - nyílnak riadtan tágra a szemei. Na, most már biztos vagyok abban, hogy mindenáron be kell oda mennem.

- Miért is? - kérdezek vissza még eltökéltebben, amitől aztán habogáson kívül értelmes válaszra nem futja neki, ezért felelek én helyette. - Mert hivatalosan le akarnak zárni egy ügyet, amiben valójában a háttérben nagyon is nyomoznak, mert maguk sem hiszik el azt, amit a jelentésben leírnak? És mert nem szeretnék, ha külsősök - mutatok magamra jelentőségteljesen - beleütnék az orrukat?

Szerencsém a szerencsétlenségben, hogy egy érzékeny nő áll velem szemben, mert nincs itt Sammy, aki az ilyen helyzeteket szépen és nyugodtan szokta a javunkra fordítani. Az én hangfekvésem nem alkalmas rá, nekem inkább az orromra szokták vágni az ajtót, ha így megkérdőjelezem a munkájukat. A nő azonban csak lesüti a szemeit, és úgy felel.

- Nézze, Hetfield ügynök... nem engedhetem be oda. A vezető nyomozó határozott parancsa, hogy zárva kell tartanunk azt az ajtót - mondja halkan.

- Ugye tudja, hogy egy szövetségi nyomozást hátráltat ebben a pillanatban? - húzom fel a szemöldököm, és már épp kezdem megsajnálni, mert esküszöm olyan érzésem van, hogy bármelyik pillanatban eltörhet nála a mécses. De a célomat legalább biztosan elérem. - Szeretné újra látni a jelvényem? - magasodok fölé, ahogy egy lépéssel a személyes terébe szemtelenkedek.

- Kérem, a hadnaggyal beszéljen, ha nem szeretne bajt hozni rám - csóválja a fejét lassan. - Nemsokára vissza kellene már érnie a helyszínről. Csak Walkernek kellett onnan néhány iratot lemásolnom, és elfelejtettem visszazárni, mert Ön épp megjelent, amikor... - magyarázkodik kétségbeesetten, miközben hátralép egyet, de félbeszakítom.