𝐩𝐫𝐨𝐦𝐢𝐬𝐞 ˢᵃⁿᵒ ᵐᵃⁿʲⁱʳᵒ (✓)

𝟎𝟏

𝓣𝓸𝓴𝔂𝓸, 𝟐𝟎𝟏8.𝟎𝟔.𝟐𝟔., 𝟎𝟐:𝟑𝟎

Kicsit fura annak az épületnek a tetején állni ahogy 14 évvel ezelőtt is tettem. Ugyan azok a szándékaim voltak akkor és most is, csak más-más okból. Most viszont nincs senki aki megállíthatna vagy pedig visszahúzna a sötétségből. Végre itt hagyhatom ezt a világot amely annyi álmatlan és fájdalmas éjszakát okozott. Miután megmentettek a haláltól, a magánytól azt hittem sosem lesz még egy alkalom mikor el akarom dobni az életemet. Viszont ismét eljött, ugyan azon a napon, ugyan azon a helyen, csak sokkal több megbánással. Annyi mindent mondanék nekik, de ők elhagytak engem. Azzal a kifogással, hogy ezzel megvédenek. Sosem fogtam el ezt az indokot, de nem foglalkoztak a véleményemmel és kizártak az életükből. Ez viszont nem volt meglepő, hisz a saját apám sem akart, minek kellettem volna másoknak. Viszont hiányoznak azok a napok mikor boldog voltam Vele. De azoknak a napoknak vége van. Pedig velük elfelejtettem mind azt amit tettek velem. Azt, hogy kihasználták a 14 éves kis lány énemet, aki azt hitte, hogy csak jót akar neki mindenki.
Megígérte, de egyedül hagyott semmi magyarázattal. Fáj a magány, a hiánya, hisz ennyi idő után sem tudtam elfelejteni, egyetlen egy percet sem felejtettem el abból az időből. Hiszen nekem csak ezek az emlékek maradtak már. Lehet ő kitörölt az életéből, az emlékeiből, nekem viszont ez nem megy. És nem is akarom meg tenni. De már elegem van, hogy csak a múlt van nekem, nincs jelenem, jövőm pedig pláne nincs. Én pedig nem szándékozom folytatni ezt az életet, olyan emberek nélkül akik egykor fontosak voltak nekem. Ő már nincs, hogy hiányolna vagy bármi, szóval miért ne ugorhatnék le innen.

"Sora-chan, mit csinálsz ott fent?" kiáltotta egy ismerős hang.
"Te mit keresel itt? Talán a hősöm szeretnél lenni?" nevettem fel keservesen.
"A te hősöd nem én vagyok, ő csak vár rád." mondta közelítve hozzám.
"Ő meghalt számomra mikor kidobott az életéből." feleltem felé nézve.
"Sora-chan ne tedd ezt. Mikey vár rád, csak te tudod megmenteni." felelte félve, hogy mindjárt leugrok.
"Takemitchy ne nevettess ebben a helyzetben. Éppen meg akarom ölni magam." nevettem fel kínosan
"Ne tetted ezt. Mit fognak szólni a többiek?" próbált befolyásolni.
"A többiek? Akik egyszer csak hátat fordítottak nekem, hogy 'jobb' legyen később az életem? Takemitchy ugye tudod, hogy már csak te vagy az aki beszél velem? Mindenki más úgy tesz mintha nem ismerne, egyáltalán azt sem tudom mi van velük." néztem rá.
"De mindannyiunk fontos vagy. Ez a te érdeked Sora-chan. Gondolj egy kicsit ránk is és ne ugorj le." próbálkozott még mindig.
"Mentsd meg Manjirout. Kérlek segíts rajta és ne hagyd, hogy a sötétbe essen. Ments meg mindenkit mi crybaby hősünk." léptem egyet hátra ahol nem volt semmi más csak a mély.
"SORA-CHAN!" kiáltott utánam Takemitchy, de mégha akartam volna sem tudtam volna visszamenni.

Csak zuhantam semmit sem érezve már. Nem féltem. Nem vártam a segítséget. Már egyáltalán nem félek a haláltól mint akkor.
Rengeteg a megbánásom, sok dologtól féltem mindig is, de a halál nem ezek közé tartozik. Néhány könnycsepp legördült még az arcomon, de sokkal könnyebbnek éreztem magam a tudattal, hogy nem kell tovább szenvednem. Bízok Takemitchyben, hogy megment mindenkit a múltban. Ő az egyetlen aki képes Manjirout megmenteni a sötétségtől. Hisz én képtelen voltam rá, pedig ez a feladat rám várt volna.
Mielőtt földet értem volna megjelent a csukott szemeim előtt Manjirou arca mikor rám mosolygott. Kinyitottam a szememet, de ő nem volt sehol sem, hisz nem érdeklem már őt.
"Találkozzunk majd a más világon Manjirou." suttogtam és megéreztem magam alatt a földet ezzel egy időben a fájdalmat is. Az utolsó dolog amire gondoltam az a este volt mikor a hősöm 14 évvel ezelőtt megállított. Örülök, hogy akkor megtette és átélhetem vele életem legszebb pillanatait.