A reflexeim azonnal reagálni kezdtek amikor megláttam az ismerős tájat és illatokat. A boldogság mámoríto érzése kerített hatalmába, de ezt a szüleimnek a világért sem vallanám be. Pedig örültek volna neki, hiszen mindezt értem csinálták. Sok idő eltelt mióta jól éreztem volna magam, ezért az őseim úgy döntöttek, elmegyünk a nagyszüleimhez a nyáron, hátha nekem is egy kicsit sikerül kiszakadnom az önsajnáltatásból. A papámék egy tanyán élnek, elreteszelve magukat az emberiségtől a semmi közepén, itt csupán szántóföld van, erdő, istálló és sok-sok állat. Kiskoromban minden iskolai szünetben eljöttem ide, és imádtam az összes itt eltöltött időt. Aztán az évek során ez a szokás megkopott, és szinte sosem jártam ide, amikor pedig idol lettem, végképp vége szakadt a látogatásoknak. De mire nem képes egy óriási botrány, nemde?
- Mindjárt ott vagyunk Jimin- fordul hátra anya egy biztató mosollyal, ezzel kizökkentve a gondolataimból, amire csak hümmögtem valamit. Pár perc után valóban megláttam a hatalmas birtokot, ami nagyszüleim tulajdonában van. A többi szántóföld is az övéké volt amik mellett eddig elhaladtunk, de mindennek a közepén volt elkerítve a hatalmas udvar, ahol a baromfik szaladgáltak, kutyák, macskák, és nyulak játszadoztak. Külön helyen tőlük malacok, még nagyobb területen pedig marhák és tehenek legeltek. Ezt követte az istálló, a számomra legkedvesebb hely az egészben. A lovak a mindeneim voltak egészen 18 éves koromig, és az álmom megmaradt, hogy egyszer saját lovaim lehessenek.
Behajtottunk a hatalmas udvarba, és leparkoltunk a garázsban, ahová fenn volt tartva nekünk a hely. A traktor, és egyéb gépjárművek elfértek az udvaron is. Mind a hárman kiszálltunk a kocsiból, és a főépület felé vettük az irányt, ahol a nagyszüleim alszanak, és pár hét erejéig mi is igénybe vesszük. A cuccok behordását a köszönés utánra hagytuk, először jeleztük, hogy megjöttünk.
- Jimin? Te is itt vagy?- kérdezi a nagymamám már szinte könnyes szemekkel, aminek hatására egy őszinte mosoly kúszik az arcomra, és szeretetteljes ölelését boldogsággal fogadom. A következő aki karjai közé von, az nagypapa, aki mindig támogatott, úgy, hogy alig szólt valamit. Nem a szavak embere, de mégis óriási szeretet lakozik benne, és ezt apró gesztusokkal könnyen ki is tudja fejezni. Mindketten hiányoztak már nagyon, és szinte meghatódtam, hogy végre újra láthatom őket.
- Gyere angyalom, egyél valamit! Olyan sovány vagy, hogy mindjárt elfogysz- sopánkodik a nagyi, és a konyha felé kezd húzni. Nevetve követem, hiszen ez egy tipikus nagymama reakció volt tőle, de igaza van. Tényleg sokat fogytam, bár hozzá tenném, hogy nem önszántamból, hanem mert muszáj volt.
Nagymama tényleg leültetett az étkező asztalhoz, és sürgött-forgott körülöttem, és egy pillanat múlva már egy roskadásig pakolt asztallal szemeztem. Pont ebédidő volt, úgyhogy a sok kaja láttán meg is kordult a gyomrom.
- Drágám! Szólnál Taehyungnak, hogy kész az ebéd?- szól a nagyi papának, aki már indul is kifelé.
- Ki az a Taehyung?- kérdezem össze vonva a szemöldököm.
- Ó, édesem, biztosan nagyon fogod szeretni, egy igazán aranyos fiú. Pár hónapja fogadtuk fel istállós fiúnak, és szavamra mondom, egy apró panaszt nem tudnék róla mondani- áradozik a nagymamám, és a következő pillanatban már be is lép a szobába egy fiú, aki csakis ez a csodálatos Taehyung lehet. Őszintén szólva, elakadt a lélegzetem, hiszen ez a fiú eszméletlenül szép. Göndör sötét fürtjei elöl egy picit a szemébe lógnak, szemei barnán csillognak, alakja karcsú, csinosabb, mint egy lányé. Ruhája kicsit piszkos és szalmás az istállóban töltött munka miatt, de ezzel csak az összhatást teszi még természetesebbé.
- Khm, szia! Te biztosan Taehyung vagy- köszönök mosolyogva a fiúnak, akit egy kicsivel hosszabb ideig bámultam a kelleténél. Csak egy picit.
