𝐩𝐫𝐨𝐦𝐢𝐬𝐞 ˢᵃⁿᵒ ᵐᵃⁿʲⁱʳᵒ (✓)

𝟎𝟑

2005.08.06.

Mint valami jó szokás, természetesen nem hallottam a hősömről miután felbukkant random. Tudja a nevem, hol lakom, hol dolgozom, de én csak a nevét tudom. Miért nem képes eljönni hozzám és beszélgetni? Szeretném meg hálálni neki azt, hogy megmentett, de még ez sem lehetséges vele. Valahogy azt érzem, hogy nem kedvel. Viszont nem tudnám hibáztatni emiatt.

Éppen Hina-channal tartok a kórházba, mert Draken-kun megsérült. Mikor Baji bemutatót neki gyorsan összebarátkoztunk. Lehet nincs olyan szoros kapcsolatunk, de akkor is jobban vagyunk és szeretném meglátogatni őt. És egyébként azután a harc után Baji és Chifuyu is hozzám jött, hogy leápoljam a sebeiket. Őszintén nem tudom mit gondolnak rólam, hogy ki is vagyok. Minden verekedés után azt hiszik egy ápolónő vagyok akihez éjjel-nappal jöhetnek. Persze, szívesen megcsinálom nekik, de nem a legkellemesebb néha arra ébredni, hogy emiatt keresnek. Arról nem is beszélve, hogy Bajit elég sűrűn kell leápolnom. De szerencsére csak ketten vannak, bőven elegendő miattuk aggódnom egy-egy verekedés miatt.

A kórházban találkoztunk Takemitchyvel és Emmával is.
Nem maradtam sokáig, mert mennem kellett dolgozni szóval inkább oda siettem.
Nem, véletlenül sem azért várom az összes munka napomat, hogy hátha ismét bejön Manjirou. Viszont szerintem el is felejtett már. Az lesz a legjobb ha elfelejtett, igen ez lesz a legjobb megoldás.
Ismét estére mentem ugye dolgozni, de út közben megláttam ahogy éppen valakik verekednek. Pontosabban egy fiút ütnek aki teljesen tehetetlen volt. Egyszerűen nem tudtam csak nézni ahogy szinte halálra verik szegény fiút, így közbe avatkoztam.
"Fejezétek be." húztam be egyet az egyiknek. Nem mondom, hogy nem féltem, de hatásos volt, mert mindenki abba hagyta a tevékenységet.
"Kinek képzeld magad?" kérdezte az arcát fogva.
"És ti? Hogy mertétek így elbánni szegénnyel? Egyértelműen, hogy esélye sem volt hozzátok képest. De a ti folytátok csak a gyengébbel képes kikezdeni." néztem rá magabiztosan, de igazából remegett a kezem és a lábam.
"Na ide figyelj." emelte fel a fejemet a hajamtól fogva. Fájt és féltem, de álltam a szemkontaktust. Én kerestem a bajt, szóval ki is állok magam mellett.
"Elég szép lány vagy. Azt hiszem el leszel velünk egy kis ideig." mondta végig nézve rajtam. Mivel nem volt olyan erős a szorítása a hajamban és a feje is közel volt hozzám így lefejeltem. Mire egyből elengedett és dühös lett nagyon. A vér is megfagyott az ereimben és azt hittem elájulok a félelemtől. A fiú akit megvédtem mozdulni sem tudott szinte, szóval képtelen lett volna megvédeni. Meg el sem várhatam volna tőle hisz éppenséggel én vagyok az akinek meg kell védenie. Minek keresem én a bajt. Már vártam, hogy mikor fognak megütni vagy pedig, hogy valamit tegyenek velem. Lelkileg már fel is készültem rá, de nem következett be.
"Egy lányt akartok bántani?" kérdezte egy ismerős hang.
"Mitsuya?" kérdeztem boldogan. Amint felismerték Mitsuyát és hogy ő a Toman 2.osztagának a kapitánya ott is hagytak.
"Ezer hála Mitsuya. Nem is tudom mi lett volna ha te nem jössz." kezdtem megköszönni. De ahogy az adrenalin szintem csökkent az erőm is úgy hagyott el.
"Te mindig hasonló helyzetekbe kerülsz valahogy." tette a kezét a fejemre.
"Csak a kedvességem miatt." vontam meg a vállamat. Észbe kaptam, hogy mellettem van egy fiú akivel rendesen elbántak. Szerencsére még lélegzet, de nem volt magánál, így inkább hívtam egy mentőt. Nagyon csúnya sérülései voltak, ezért nem akartam kockáztatni, hogy esetleg ennél is rosszabb állapotba kerül ha nem megy kórházba.
Mitsuya inkább elkísért a munka helyemig, nehogy megint valamibe bele fussak. Mikor elsőnek találkoztunk akkor is éppen védtem valakit. Egy lányt zaklattak amit nem bírtam nézni, így erőt vettem magamon és szintén behúztam a fiúnak. Viszont ő kétszer akkora volt mint én és tízszer erősebb is. Akkor több lila foltott hagytak rajtam, de lehetet volna rosszabb is ha Mitsuya nem jön és állítsa le a fiút. Utána valahogy mindig olyan helyzetbe talált ahol majdnem összevernek. Az igazság érzetem sosem hagyta, hogy az erősebbek elnyomják a gyengéket. Meg akarom védeni azokat akik nem tudnak kiállni magukért, hisz jól tudom milyen érzés mikor tehetetlen vagy.
Éppségben megérkeztem a kis boltba csak egy kis késéssel. Egy kicsit ideges lett rám a menedzser, de nem foglalkozott velem annyit.
A kasszánál álltam és unottan néztem ki a fejemből, mert konkrétan egy lélek sem volt még az utcán sem. Bár éjfél után egyébként sem szokott nagy tolongás lenni.
"Legyen szép estéd Miyagawa-chan." köszönt el az egyik társam. Intettem neki és folytattam az unottan nézést. Nem szeretek egyedül lenni ilyenkor itt, de remélhetőleg semmi perverz alak nem fog betérni.
Szinte már elaludtam mikor hirtelen meghallottam, hogy valaki bejött.
" Üd... Manjirou?" kérdeztem meglepetten.
"Sora-chin!" örült meg nekem.
"Mit keresel itt éjfélkor?" kérdeztem.
"Most értem rá, hogy megnézzelek." indult el az egyik sorba. Nem sokkal később visszasétált egy dorayakival a kezében. Ő letette a pultra és azt várta, hogy fizessen, de én csak nagyokat pislogva néztem rá.
"Sora-chin? Valami baj van?" kérdezte aggódva. Továbbra is néztem csak, azon gondolkodva miért viselkedik így.
"Nem értelek." nyögtem ki sokára.
"Mit? Sora-chin miről beszélsz?" kérdezte nem értve, hogy mi van.
"Manjirou te mit képzelsz?" néztem rá komolyan.
"Én nem értelek most." zavarodott össze.
"Mi az, hogy random megjelensz pár napja, aztán most megint, de úgy teszel mintha sosem találkoztunk volna." emeltem fel a hangom és zúditottam rá a dolgokat.
"Sora-chin még mindig nem értem." rázta meg a fejét.
"Te direkt idegelsz? Manjirou!... Holnap rá érsz?" kérdeztem kicsit megenyhülve.
"Te most egy randira hívsz?" kérdezte izgatottan.
"Mi? Milyen randi? Miért tenném? Hogy jött ide egy randi?" akadtam ki.
"Akkor nem érek rá." sértődött meg. Mintha egy kis gyerek lenne. Egy ilyen dolog miatt még senki sem megsértődött meg. Tátott szájjal néztem rá azon gondolkodva, hogy most mit tegyek vele.
"Oké... Akkor vedd egy randinak." sóhajtottam.
"Tényleg? Randizni fogunk?" kérdezte úgy mintha egy kis gyermek lenne.
"Inkább csak te vedd annak." hagytam rá.
"Holnap elmegyek érted." jelentette ki. Kifizette a dorayakiját és el is ment.
"De hánykor?" kiáltottam utána, de felesleges volt, mert nem hallotta. Hogyan lehet ennyire gyerekes most? Mintha egy másik ember lett volna az aki megmentett. Mégis ugyan azok a szemek néztek rám mint akkor.