Forró Tél

1. fejezet

Senna herceg még csak hat éves volt, de már számos titkos járatát ismerte Ridegnek, a palotának ahol született. A királyné őrült dühkitöréseitől csak az menthette meg, ha nincsen szem előtt így hamar megtanulta, hogy legjobban teszi, ha csak hallgat a közös étkezések során, majd mielőbb elpárolog az asztaltól. Tökéletesre fejlesztette, hogy hogyan haladjon a folyosókon a fal árnyékába húzódva, és egyszerűen azt is, hogy hogyan maradjon láthatatlan és kerülje ezzel el a mostohaanyja rosszindulatát, amit az apja vak volt látni.

Mikor az első járatot felfedezte éppen, hogy be tudott húzódni egy ósdi lovagi páncél mögé. A királyné suhogó szoknyával fordult be a sarkon és lendületes léptekkel haladt.

– Mira! Hol vagy te haszontalan? – kiabált az egyik szolgálójuk után.

Senna ahogy lekuporodott a páncél lábához meglökte azt, és elkerekedett szemmel nézte, ahogy inogni kezdett a hegyével a földre támasztott kard. Óvatosan a kard után nyúlt, hogy kiegyensúlyozza, de ekkor majdnem felugrott. Mintha hátulról valaki megtaszította volna. Amint a királyné elviharzott mellette óvatosan felhúzta a ritkaszövésű faliszőnyeget és látta, hogy a kövek közötti széles hézagok között szökött ki a jeges huzat, ami a hátához ért.

Rideg az Északi birodalom legősibb vára volt és az volt a különlegessége, hogy egy hósapkás hegy, a Cirrus oldalába épült. A várnak nagy részét azonban nem építették, hanem még az emlékezet előtti időkben a hegyből vájták ki. Így Senna nem lepődött meg, mikor a titkos ajtót kitapasztalva egy barlangban találta magát.

Ezek után már figyelt és szándékosan kutatott a huzatos falak, furcsán dongó padlók után. Kihúzta a könyveket a polcokról és ha bírta elmozdította az arany keretes tükröket és roppant festményeket, hogy benézhessen mögéjük. Mégis, legtöbbször a véletlen – vagy legalábbis ő véletlennek hitte amit valójában kiélesedett figyelmének köszönhetett – játszotta a kezére a titkos ajtók nyitját.

Rufus mester mindig kedves volt Sennával, türelmesen oktatta a Hét Szabadtudomány művészetét az ifjú hercegnek. A vihar azonban már éjjel is tombolt, és Senna hiába próbálta elnyomni az ásításokat.

A hórihorgas öregember – miután másodszor sem jött felelet a kérdésére – borzas szemöldökét összehúzva szemlélte a fiút, majd nagyot szusszantott és félretette az armirális gömböt. Zsírpapírba csomagolt csokoládét húzott elő a zsebéből.

– Ez az átkozott vihar, még a saját szavamat sem hallom! – mondta és Senna elé tartotta a csokoládét aki röpke fejbiccentéssel fogadta azt el.

Ahogy beleharapott azonban majdnem ki is köpte a falatot. Az öreg mester öblös hangon felnevetett arca láttán.

– Keserűcsokoládé! – magyarázta. – Újdonság a Dél-vidékről.

A Dél-vidék, ahol mindig ragyogó napsütés van és ahonnan egzotikus holmik érkeznek a városba tevekaravánon.

Senna még nem járt ott, csak képes könyvek lapjairól ismerte azt a tájat, de az apja megígérte, hogy hamarosan elviszi magával. Azt mondta valamiféle diplomáciai útra mennek. A fiú nem értette mi az a diplomácia – aztán Rufus mester elmagyarázta neki – Dél-vidéken átalakul a társadalom formája, ott nem király van, mint nálunk – mondta szájbarágósna – hanem demokrácia. Gazdag kereskedő családok tartják kezükben a hatalmat. Senna nem tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy olyan hely ahol nincsen király, de izgatottan várta, hogy induljanak, imádott felfedezni, új dolgokat megismerni.

Hatalmas mennydörgés rázta meg az ólomüveg ablakot kizökkenteve a fiút a gondolataiból. A csoki teljesen szétolvadt a nyelvén, bár nagy akaraterőbe került, de lenyelte.

– Holnap folytatjuk. Most menj! – mondta Rufus mester és felállt a székéről majd a kisfiú hátának intézve szavait, aki már az ajtóban is termett, hozzátette: – Holnapra alud ki magadat, remélem eláll a vihar, akkor nem fogod a villámokat kémlelni egész éjjel.

Vajon honnan tudja? – gondolta Senna, de nem szólt semmit. Meglepte, hogy ilyen jól ismeri őt a tanára. Ez valamiért rossz érzéssel töltötte el, de maga sem tudta megmondani miért. Sebes léptekkel haladt a csigalépcsőn fel, a szélkakasos toronyban. Itt minden irányban voltak ablakok és jól szemügyre lehetett venni a vihart, ami lenyűgözte Sennát.

Épp, hogy felért roppant villám csapott le, szinte elvakította. Belecsapott a vár keleti felébe és úgy látta kő omlik le a villámcsapás nyomán. Senna a fejébe húzta kapucniját, bár tudta, hogy így is bőrig ázik, de látnia kellett milyen nyomot hagyott maga után ez a hatalmas villám a várfalon.

A vár több helyen is omladozott és ez lehangolta Sennát, mint ahogy az is, mikor a koszos folyosókon hordta a leveleket a szél.

Hallotta amikor apja a kancellárral a vár felújításáról beszélt és remélte, hogy ez mihamarabb be fog következni. Biztonsággal töltötte el a gondolat, hogy egy nagy és erős vár védelmezi.

Apró kövek potyogtak le az egyik bástyáról és nyomravezették Sennát hol keresse a friss sérülést. Ügyesen, fürgén mászott fel a falon amit vastagon benőtt a borostyán. A mostohaanyja megvetné ezért. Egyszer, mikor gyümölcsért mászott fel a fára, meglátta az erkélyről és azt mondta közönségesen viselkedik, egy ifjú herceghez nem illik, hogy összemocskolja a kezét. Az apja is ott volt a teraszon, de nem védte meg, sosem védte meg, ennek ellenére nagyon szerette az apját.

Ebben a zord időben azonban nem sok esély volt rá, hogy bárki megláthatná közönséges viselkedését, nyugtatta meg magát.

Pillanatok alatt megtalálta, amit keresett és érdeklődve vizsgálta a lyukat a fal oldalán ami felfedta a dupla falú tornyot. Senna nem sokat gondolkozott, az üregbe fúrta magát és elkezdett lefelé ereszkedni. Egy helyen majdnem bepánikolt, sokat haladt lefelé és úgy érezte beszorult, fentre viszont már túl messze lett volna visszajutnia. Ekkor viszont apró résen át fény szivárgott át a külső falon. A réshez dugta az orrát, friss oxigént szippantott és tovább mászott.

Így jutott el abba a hosszúkás föld alatti terembe, ami úgy saccolta valahol a palota keleti felén elnyúló tölgyes erdő alatt helyezkedhet el. A folyosó vízszintesen is sokáig kanyargott és néhol beomlott, hogy éppen csak kúszva tudott áthaladni a kisfiú. Félt, de mint mindig a kíváncsisága most is erősebb volt, mint a félelme, az idő és tájékozódási érzéke azonban elhagyta kúszás közben. A terem tetejéről hatalmas, boglya gyökérzet nyúlott alá, innen tudta, hogy a tölgyes erdő alatt van. Ami a legjobban meghökkentette azonban, hogy a legtöbb hellyel ellentétben ahová az alagutak vezették ez a terem ember és használat nyomáról árulkodott. A mennyezetről belógó gyökereken megannyi pislákoló gyertya ágaskodott és a fényükben hamar kiderült kilátogatja ezt a helyiséget. A trónuson mostohaanyja palástja pihent. Senna majdnem vissza is fordult, de megragadták tekintetét az érdekes játékszerek. Ezután rendszeresen visszajárt ide, hogy a királyné titokzatos játékaiban lelhesse örömét. Nem mindenről tudta, hogy mire való. Volt egy baba ami néha könnyezett. A kedvence egy repülő madár volt, ami a tenyeréről felszállt és körbe repülte a szobát. Egyik napon különös tárgy került a hatalmas kő oltárra. Egy tükör, ami kék fénnyel világított. Senna áhítattal vette a kezébe. Lenyűgözte a ragyogó fény. Ahogy belenézett azonban nem a tükörképét látta, levegő után kapott és hátrahőkölt. A tükör lecsúszott az asztal széléről és hangos robbanással millió darabra tört. Szenna a szeméhez kapott, éles fájdalom hasított belé. Felsikított.