Fognyomok (Supernatural 18+)

3. fejezet

Eltelik a titokszobában vagy másfél óra, és mégsem érzem, hogy lett volna értelme betrükköznöm magamat oda. Átlagos halandó számára meglepő és megmagyarázhatatlan részleteket gyűjtöttek össze, ez tény. A hadnagy pedig nagyon eltökélt. Eljátszottam néhányszor a csodálkozó FBI ügynököt, valójában azonban vadászként továbbra is csak egy amatőr vámpírt látok mindenhol, és semmi meglepőt, furcsát, vagy különlegeset. De akkor mi a fenét keres itt a Ranger, és hogy jövünk mi Sammel a képbe? Már eszembe jutott az is, hogy valaki egyszerűen csak gúnyt akar űzni belőlünk. Elég beteg játék lenne. De nem először jönne szembe valami elmebeteg az elborult ötleteivel. Akár Crowley is képes lenne ilyesmire. Ő bármire képes. 

Már sötétedik, amikor gyalog visszaindulok a motelba. Négy háztömb az egész, ezért nem ugrasztom Samet. Valójában nincs is túl sok kedvem visszamenni hozzá úgy, hogy gyakorlatilag a nagy semmi van a kezemben. Inkább félúton beugrom egy bárba. Hátha néhány sör segít gondolkodni, mert józanul eddig nem sok mindenre jutottam. Levetem magam egy szabad bárszékre a pult mellett, és intek a csaposnak. 

Whiskey-vel indítok, hátha ad egy kellően hatásos lórúgást az agyamnak. Teljesen lerészegedni azonban nem akarok, úgyhogy az a tervem, hogy ezután már tényleg csak sört iszom. Ki is kérem a tömény mellé az elsőt, mielőtt elvetem ezt a tervet, és négykézláb kell visszakúsznom a motelba. 

Miután kiürült a whiskey-s pohár és a sörösüveg is, csak akkor kezdek körülnézni. Egészen eddig csak a kemény csajnak tűnő, negyvenes csaposnak - aki túlságosan is emlékeztet Ellenre - és a feje fölött lógó tévének szenteltem több-kevesebb figyelmet. Szokásos kisvárosi kocsma, kevés fénnyel, sok füsttel, praktikus lambériázott falakkal, amiről könnyű letörölni a hányást anélkül, hogy foltot hagyjon. Egy billiárdasztal és egy elektromos darts áll a hátsó részben, egy negyeddollárossal működő régi zenegép, és természetesen néhány alkalmi szórakozásra éhes helyi, lánynak már nemigen nevezhető, középkorú, spiccesen nevetgélő nő. Amikor az egyik szemkontaktust talál velem, és a narancspirosra festett ajkait megnyalva elindul felém, el is mosolyodom, de egy halvány fejcsóválással visszautasítom, mielőtt még elérne a pultig. Nincs az az isten! Csak vállat von, egy másik pasas hátára simítja a tenyerét, és miután az felnézett rá és elmosolyodott, ráül a combjára. Halkan felnevetek az orrom alatt, amikor azonban a másik oldalra pillantok, kihagy egy ütemet a szívem, és leolvad a szikrázó mosolyom. Tőlem két széknyire, a félhomályban a Ranger figyel. Nem csak ül az előtte fekvő papírhalomba temetkezve, hanem kifejezetten engem néz. Amikor pedig felé fordulok, biccent, és a sörösüveget felemelve egy félmosollyal azt üzeni, egészségemre. Vagy inkább azt, hogy élvezd az utolsó sörödet, seggarc, nem tudom. 

Szóval követett. De legalább annyit biztosan tudhatok, hogy nem Sammyt követte. Minden szarban van valami jó. Gyorsan ki kellene találnom, mit kezdjek ezzel a váratlan helyzettel, de nem hagy rá időt. Rendesen meglep, amikor megszólal.

- Az FBI sem hiszi el a vadállat dumát, igaz? - néz fel a tévére, és ezzel a megjegyzésével alaposan össze is zavar. Mi értelme eljátszanunk, hogy nem tudja, ki vagyok? Összevonom a szemöldököm, de egy mentális vállrándítás után mégis úgy döntök, belemegyek a játékba. Lesz, ami lesz. - Láttam a helyszínen ma délután, és mivel még mindig a városban van… - kezdi magyarázni, és most már teljes testtel felém fordul. Sőt, át is ül a mellettem lévő székre, és a kezét nyújtja felém. Még mielőtt bemutatkozna, bólintok, hogy ne érezze annyira nyeregben magát, mert nem csak ő tudja, hogy én ki vagyok.  

- Walker. Én is nyitott szemmel járok - biccentek, és elfogadom a felém nyújtott kezet. Nem hideg a bőre. Nem vámpír. Vagy legalábbis nem abból a fajtából, amelyikkel rendszeresen összefutunk. Felnevet a tényen, hogy már a nevét is tudom, és elismerően bólint. - És nem, nem hiszek a szisztematikus rendszert követő, vándorcirkuszból elszabadult kardfogú tigrisekben - emelem meg az egyik szemöldököm. - Dean Hetfield.