- Pierre most komolyan miről beszélsz? – néztem az étkező asztalnál ülő fiúra, aki most osztotta meg velem, hogy miért is vagyunk együtt.
- Ez kezdetben volt így Lora, utána minden megváltozott és a mai napig te vagy az a személy, aki mellett el akarok aludni.
- Pierre én... - kezdtem volna bele a mondandómba, de a francia pilóta félbeszakított.
- Csak hallgass meg kérlek, elmagyarázok mindent az elejétől – nyúlt a kezemért és a kanapéra húzott.
~2 évvel korábban~
"Egy hete nem szóltam a családomhoz és senki máshoz sem. Miután a bátyám az utolsó futamán meghalt, és ezt mind a helyszínen néztük végig, úgy éreztem nincs mit mondanom senkinek. Anthoie volt a legjobb barátom és a testvérem is egyben, kicsi korunk óta mindig mellettem van és a gokartozás kezdetétől megyek vele mindenhova, hogy támogathassam. Amikor a kivetítőn a széttört autók jelentek meg még a lélegzetem is megállt, de reménykedtem benne, hogy minden rendben van, de tévedtem, a bátyám meghalt, Juan pedig súlyosan megsérült. Ez egy hete történt és azóta is reménykedem benne, hogy ez csak egy borzalmas álom.
- Nem így kellett volna történnie, részvétem Lora – állt meg mellettem Anthoine legjobb barátja, Pierre Gasly majd átkarolta a vállam. Az arcán látni lehetett, hogy ő sem aludt napok óta és a temetést is végig sírta. Sose voltam nagyon jóban a bátyám barátaival, mert nem is voltunk egy korban se és amúgy is meghagytuk a másik baráti társaságát privát dolognak, így Pierrel sem volt különösen jó kapcsolatom azon kívül, hogy néha összefutottunk az Xbox maraton közben, amit tartottak.
Válasz helyett csak bólintottam egyet és elindultam a kocsi felé ahol a szüleim vártak rám. Nem gondoltam volna, hogy nem is olyan sokára ez az ember fogja a világot jelenteni számomra.
Majdnem fél év telt el a baleset óta, de én azóta is inkább bezárkózva filmezek a szobámba és csak néha szocializálódom a családommal.
- Remélem nem baj, hogy bejöttem. Kopogtam, de nem szólt senki – intette Gasly a háta mögött lévő ajtóra.
- Miben segíthetek? – kérdeztem a laptopot lerakva az ölemből.
- Igazából én jöttem segíteni. Anyukád felhívott és beszélgettünk egy kicsit. Tudom milyen nehéz ez az egész, amikor vissza kellett ülnöm az autóba és mintha semmi nem történt volna tovább versenyezni a szívem szakadt meg, de Lora, az élet nem állt meg. Anthoine meghalt, elvesztetted a testvéred és ez pokolian fáj, de fél éve történt, folytasd az életed, beszélgess, menj a barátaiddal és csináld azt, amit a legtöbb 17 éves. Ne fordulj be ennél is, jobban mert megbolondulsz.
- A legtöbb 17 éves nem nézte végig, ahogy a testvére a halálába hajt – válaszoltam, majd újra elővettem a laptopot és befejezettnek gondoltam a francia pilótával való beszélgetésemet.
- Igen ez igaz, de ha így nem megy, akkor majd máshogy próbálom. Öltözz, fel lent megvárlak, elviszlek valahova.
- Nem megyek sehova Pierre, nincs kedvem és a filmet se fejeztem még be.
- Nem is baj, amúgy is ez komoly? Ez kell neked persze, szomorú tinik, akik meghalnak – forgatta meg a szemét majd az asztalomra rakta a laptopot – kapd össze magad.
Egy ideig néztem a zárt ajtót, de végül úgy döntöttem nincs most kedvem ellenkezni szóval inkább készülődni kezdtem. Három óra autókázás után már kezdtem magam unni és kényelmetlen is volt az ücsörgés.
