Az Igazság Istennője

12. Fejezet

________________________________
6 évvel a Visszatérés előtt

- Gyere ide Luna!- nyújtja felém kezét Vilda. Hangja kellemesen simogató, mosolya ártatlan, én mégis összerezzenek, valahányszor kimondja a nevem. Ahányszor csak ránézek, mindig az jut az eszembe, hogy mennyi gonoszságot tett az anyámmal. Valahányszor csak alkalma adódott rá, mindig megpróbálta hátba szúrni, mindig alá akarta ásni a tekintélyét Asgardban, a féltékenysége szinte felrobbantotta. Én mégis közelebb lépek hozzá, ő pedig a vállaimra helyezi kezét és bájosan mosolyog.- Anyukád elmondta, hogy te leszel a következő Igazság Istennő, miután ő meghal. - Erre gondolni sem akarok, Vilda arcán azonban a másodperc tört részéig egy féloldalas mosoly jelent meg. - Én pedig azon tűnődtem, hogy egy ilyen gyönyörű, kedves lány, mint te, hogy fog megküzdeni a sok halállal, amivel szembesülnie kell a jövőben?- olyan bájos a mosolya, hogy ha nem ismerném őt, simán elhinném, hogy ténylegesen az érdekli őt, hogy mi lesz velem. Nagyot sóhajt, lebiggyeszti száját. - Teljesen összetörne téged Kedvesem!- ingatja fejét. - Szóval jegyezd meg kedves Unokahúgom, hogy bármikor átruházhatod! Mindent! Ha úgy érzed, ez neked túl sok és nem tudsz megbirkózni vele!

Zavart vagyok, erről sosem beszélt nekem anyám, csak azt mondta, hogy a családunkban ez a pozíció generációról generációra száll, meg persze hogy én leszek a következő, ha ő már nem tudja elvégezni munkáját.

- Én örömmel átveszem a terhet rólad Aranyom és ezt a súlyt cipelem én tovább helyetted!- mosolyog Vilda.

Zavaromban csak bólintok egyet, remélem, még sokára jön el az idő, mire nekem kell átvennem anyám helyét.

________________________________

- Nem, nem akarom!- túrok bele a hajamba. - Nem akarom soha többé ezt érezni!- gurul le egy könnycsepp az arcomon. Olyan, mintha a testemben tucatnyi érzelem futna végig egyszerre: kétségbeesés, düh, fájdalom, szomorúság, zavarodottság, félelem, aggodalom, gyűlölet, reménytelenség.... - Nem tudom tovább csinálni!- ingatom a fejem, miközben motyogok magam elé. - Nem lehetek, nem akarok többé az Igazság Istennője lenni!- emelem fejem az ég felé. - Feladom!- sikítom. - Mindent feladok, a rangom, az erőm, a felelősségem, mindent!- üvöltöm az ég felé. - Nem akarom többé!

Ekkor egy nagyon furcsa érzés kezdett el kavarogni bennem, mintha elgyengültem volna hirtelen, az erőm távozik belőlem, mintha mázsáktól szabadulnék fel. Kirohanok a bunkerből, hogy friss levegőt szívhassak be, a bejárattól alig pár méterre megtalálom az elmenekült Zemot is.

- Azt hittem, sokkal jobb érzés lesz majd... - mondja Zemo csalódottan.

- A bosszú nem megoldás semmire!- válaszolom neki határozottan. - Sokáig hittem benne, hittem benne, hogy amit teszek az igazságszolgáltatás és nem a bosszú. Kiderült számomra, hogy mégsem így van, most már tisztán látok!

- Én mindenkimet elvesztettem miattuk!- mutat Zemo a Kapitányra és Tonyra. - Úgy tűnt helyesnek, hogy ő elveszítik egymást!

- A bosszúvágy felemésztett, elvette a józan ítélőképességed! Most őket emészti... Elvesztetted a családod, de azzal hogy így állsz bosszút, nem fogod visszakapni őket!- ekkor látom, ahogy Zemo egy kis pisztolyt húz elő a zsebéből, amit a halántéka felé emel, azonban sikerül még időben odaugranom, mielőtt öngyilkos lesz. - Meg fogsz bűnhődni a tetteidért, de csak és kizárólag a helyes módon!- kiabálok vele.

*****

- Szóval visszaadtam mindent!-sóhajtok. - Minden erőmet, felelősségemet, szerintem most már olyan vagyok, mint bármelyik midgárdi, csak én ügyesebben harcolok. - mosolygok, de Steve arca szomorkás, ami lelohasztja mosolyom.