A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

39. Csokibéka reggelire

Dudley még mindig horpasztott, mikor felébredtem a cseppet sem pihentető, és túl rövidnek érzett alvásom után. A mellettem lévő asztalkán halomban állt a csokibéka, a körtekandi és valakitől még egy csótánycsokrot is kaptam. Fintorogva húzódtam arrébb az ágyban, utáltam a csótányokat, kirázott tőlük a hideg, így magát az édességért sem igazán rajongtam. A következő, akit észleltem Harry volt. A zöld szemű fiú viszonylag nyugodtan, de érdeklődve figyelt engem, amint találkozott a pillantásunk, intett nekem, amit fáradt mosollyal viszonoztam.

Az igazgató szavai még mindig a fülemben visszhangoztak. Szétnéztem, Madame Pomfrey sehol nem volt, Dudley kisangyalként a másik oldalára fordult, mintha azt mutatná nem akar részt venni abban, amire készültem, szóval ő sem zavart minket. Itt az idő, hogy beszélgessek kicsit a Tusa legfiatalabb bajnokával, nyugodt körülmények között. Gyors mozdulattal, vigyázva, hogy ne érintsem a csokornyi csótányt, ami, mint egy virágcsokor, díszelgett az éjjeli szekrényen, felkaptam pár csokibékát, és átsasszéztam Harry ágyához, hogy bekucorodjak a takaró alá, a fiúval szemben. Ő engedélyként felhúzta a lábát, hogy kényelmesen elférjek én is. Leülni ugyanakkor még kicsit nehézkesen ment, a Bicegóc és az egyéb átkok okoztak olyan sérüléseket a testemen, amik lassan gyógyultak.

- A békákat az ikrek hozták - jegyezte meg a fiú-, voltak itt bent, csak aludtál és Madame Pomfrey megtiltotta, hogy felébresszenek téged. A csótánycsokrot az egyik francia iskolatársad hozta, az a szőkés hajú fiú. Bocsi, nem tudom a nevét - mondataira nagyot sóhajtottam.

- Zach volt az, le merem fogadni... - forgattam a szemem. - Nem is ő lenne, ha nem akart volna megtréfálni. Láttam rajta egy kártyát, de én hozzá nem érek ahhoz a merlinverte édességhez... - a hideg is kirázott a gondolatára is, amin Harry elmosolyodott. - Te most kinevetsz?! - feddtem meg halkan. Egyikünk se mert normál hangerővel beszélgetni, nehogy lebukjunk.

Látszott Harry-n, hogy valamit kérdezne, de nem meri feltenni. Sok tapasztalatom nincs az ilyen nagy beszélgetésekben, így hát jobb ötletem nem lévén, csak a közepébe csaptam.

- Hallottam, hogy miután visszajöttünk, Dumbledore kikérdezett még a történtekről. - Harry csak gondterhelten, kissé aggódva sóhajtott. Próbáltam rájönni, mi lehet az oka ennek. - Ne félj, nem akarlak én is arról kérdezni - nyugtattam meg. - A nagy részénél én is ott voltam... Másrészt, reggel voltam az igazgatónál, és elmondott mindent, ami történt.

Harry ismételten bólintott, és kötöttünk egy hallgatólagos egyezséget, hogy amennyire lehet, egyikünk se beszél arról, mi történt előző este, a temetőben.

- Láttad a szüleidet - mosolyodtam el, mert ezt alapvetően jónak tartottam. - Szerintem ez jó - mondtam ki hangosan is. - Képzeld el, én is láttam az enyéimet - meséltem. Kíváncsian figyelt, de én elhallgattam. Mindketten azzal voltunk elfoglalva, hogy egy-egy csokibékát a szánkba tömjünk. Harry kikerekedett szemekkel figyelte, ahogy pár pillanat alatt eltüntettem a saját csokimat. - Hé! Nem szólhatsz meg. Imádom a csokibékát, az egyik kedvencem, másrészt már éhes is vagyok...

- Szóltam én egy szót is? - kérdezte, a második békát bontogatva. - Mellesleg, menő. Úgy falod, ahogy még sosem láttam. Pontosabban lánytól - motyogta. Sértődést tettetve felvontam a szemöldököm, és morcosan néztem rá. Pár pillanattal később meglöktem a lábammal.

- Ne aggódj, csak viccelődök veled - kacsintottam rá. - Bár nem tudom, hogy ez dicséret vagy gúny. De nem számít most.

- Szóval... láttad a szüleid? Nem azt akarod mondani, hogy Frank Bryce az apád, nem? - meghökkenten néztem rá az ötlet képtelensége miatt. - De hát, nem is voltál magadnál már akkor. Akkor mégis hogyan lehet?