Love for Love

4.

Rose:
- Nahát, kik vannak itt - néz fel az asztalunktól Ron, egyenesen a kaják irányába. - Megjött a szuper banda - mosolyodik el cinikusan.
Követem a pillantását, hogy meglássam az éppen tálcákat elvevő Luke-ékat. Ahogy meglátom Chadet a szívem gyorsabban kezd verni és a mellkasomban is valami furcsa nyomás keletkezik.
- Emlékeztetnélek, hogy már én is a bandában vagyok - vetek egy szigorú pillantást Ronra. - Arra gondoltam, hogy ide hívhatnánk őket az ebéd alattra.
- Te tényleg ide akarod hívni bőrdzseki egy és kettőt, meg a csatlósaikat? - Vonja fel a szemöldökét, de nem szakítja meg a szemkontaktust.
A kezem az asztal alatt ökölbe szorul, amit nem láthatnak. Ron egy seggfej. De nem az a férfias, cuki seggfej, ami minden filmben és könyvben megjelenik férfi karakternek, hogy aztán beleszeressen az olvasó a könyv végére a főszereplő lánnyal együtt. Nem, ő egy amolyan igazán tapló seggfej. Azt is mondhatnám, hogy bunkó. De úgy tényleg. És most még jobban zavar az, ahogy a fiúkról beszél. Amúgyis mindig lekezel mindenkit, amivel általában nagyon jól szórakoztatja Jacksont és Madisont, de ez most még sokkal jobban zavar. Lehet, hogy azért, mert nem is olyan régen csatlakoztam a srácokhoz; vagy mert rájöttem, hogy ő a barátságunk ellenére semmit sem tenne értem, ellenben azokkal a fiúkkal, akik meghalnának egymásért; esetleg azért zavar, mert Chadről beszél így; de az sincs kizárva, hogy csak a rossz estém és kedvem miatt borít ez most ennyire ki. Nem tudom pontosan megmondani, viszont azt tudom, hogy bennem egyre jobban felmegy a pumpa. Úgy látszik, hogy lázadó korszakomat élem, ugyanis a Madison elleni felszólalásom után a plázában, most Ronnak is visszaszólok:
- Nagyon figyelj most rám, mert csak egyszer mondom el - hajolok közelebb hozzá az asztalra támaszkodva, amivel megfagyasztom a levegőt az asztalunknál. - Azok a srácok jó fejek és összetartóak és nem mellesleg, bevettek engem is a bandájukba. A minimum az, hogy elfogadjátok, hogy mostantól velünk esznek, ha van kedvük, annyi szarság után, amiket én elnéztem nektek. Kezdve azzal, hogy kint ültem a tűző napon, a lelátón az előző szünetben, hogy megnézzem, hogy melyikőtök tud többet húzódszkodni; át azon, hogy a múltkor hajnalban hívtatok fel matt részegen, hogy menjek értetek és vigyelek haza, pedig tudtátok, hogy másnap edzésem van, hogy mennyire nem engednek el szívesen és, hogy mennyire félek vezetni, különösen éjjel, de elmentem értetek; egészen addig, hogy engem simán cserben hagytatok a haveroddal, amikor annyi lett volna a feladatotok, hogy szurkoljatok nekem a lelátón egy számomra fontos versenyen. Szóval most szépen hagyjátok, hogy ide hívjam őket, nem fogtok velük kötekedni és úgy tesztek, mintha élveznétek - tartom a fiúval a szemkontaktust, de a perifériámból látom, hogy Madison kicsit sem tetsző pillantást vet felém. - Vagy tudjátok mit? - Pattanok fel hirtelen és elkezdem összeszedni a kajámat. - Én is odamehetek hozzájuk enni. Legalább tíz percig nem azt kell hallgatnom, hogy mennyire el vagy szállva magadtól - fogom a tálcám és már éppen kimásznék a helyemről, amikor Jackson rám szól:
- Rose, várj - fogja meg a karom finoman. - Maradj itt és hívd ide őket. Viselkedünk majd, esküszöm.
Ahogy felé fordulok és összeakasztom a tekintetünket, az övében őszinte megbánást látok. Jackson nem olyan rossz gyerek. Kicsit olyan Ron oldalán, mint én Madisonén. Tudom, hogy amikor nem jöttek el a versenyemre, neki nagyon nagy bűntudata volt és utána hónapokig próbált kiengesztelni. És ahogy elnézem, rá hatással is volt a kis monológom.
- Kérlek, maradj - húzza el a száját.
A hangja lágy és kedves. Ellentétben a Ron arcán szétterülő felháborodottsággal és dühvel. Madisonon is hasonlót látok, némi meglepettséggel, de Claryre pillantva szintén támogatást látok. Csakis ő miattuk vagyok hajlandó itt maradni. Bizonytalanul ugyan, de végül, hosszas farkasszemezés után bólintok és visszaülök a helyemre, mellé.
- Komolyan benne vagy a Midnight Kisses-ben? - Néz rám csillogó szemekkel Clary.
- Igen, ma vettek be - felelem egy halvány mosolyt villantva rá, majd az asztaluk felé tartó fiúkra nézek. - Luke - szólok neki, majd elkezdek integetni, hogy jöjjenek ide.
A frontember kék szemeiben meglepettséggel vegyes öröm csillog. Az ajkaira leplezetlen mosoly ül ki, majd hátrafordul a fiúkhoz, gondolom, hogy megbeszéljék, hogy mi legyen. Örülnék, ha ide ülnének, de nem fogok könyörögni nekik. Ha nem jönnek, azt is megértem. Teljes mértékben. Úgyhogy amíg ők ezt megbeszéik, addig visszafordulok Clary felé.
- De kérlek, ha most elkezdesz kiborulni, akkor ne t...
- Eszemben sincs - szakít félbe a fejét rázva, s szerencsémre segít elterelni a figyelmem arról, hogy az asztal túlvégén Ron és Mad még mindig úgy néznek rám, ahogy. - Nagyon örülök, hogy végre rávettek, hogy vállald a tehetséged.
Erre a kijelentésre a szemöldököm összeszalad és valószínűleg értetlen kifejezés ül ki az arcomra, mert folytatja:
- Ne értsd félre, nem kukkollak - rázza meg a fejét. - Csak egyszer, amikor kimentem a mosdóba óra alatt, meghallottam, ahogy énekelsz és gitározol az ének teremben. Gondoltam, hogy saját szerzemény a dal, mert még sosem hallottam és nem tűnt fel, hogy hallgatnád a telódon és...azta, Rose, eszméletlen voltál. Tényleg nem akartam hallgatózni, de teljesen megbabonáztál. Egyszerűen nem tudtam tovább menni. Örülök, hogy most majd ezt másoknak is megmutatod.
- Nem is tudtam, hogy zenélsz - pillant rám Jackson kíváncsian.
- Esdig senki nem tudta - ingatom meg a fejem. - Vagyis, ezekszerint Clary tudta, de amúgy nem szoktam reklámozni - nézek a szemébe.
- Akkor a fiúk hogy tudták meg? - Vonja fel a szemöldökét, s az íriszeiben őszinte érdeklődés csillog.
- Ez egy hosszú sztori - sóhajtok fel, lehajtva a fejem.
Lehet, hogy nem most kellene őszinteségi rohamot kapnom és elmondanom, hogy Luke tegnap bemászott a szobámba és gyakorlatilag akkor és amiatt kezdődött el ez egész. Szerencsére viszont felcsendül a hangja és így meg is úszom azt, hogy magyarázkodnom kelljen:
- Sziasztok - mosolyog rám, amint felé pillantok. - Biztos ide ülhetünk?
- Ne viccelj - mosolyodom el önkéntelenül is, s kicsit arrébb csúszom. - Van hely bőven.
- Miről beszélgettetek? - Huppan le Clary mellé Chad, s nekem már a hangjától nagyot dobban a szívem.
- Jackson és Clary épp Rose-t faggatták, hogy hogyan sikerült rávennetek erre a nagy áttörésre - csicsergi Madison és oldalra biccenti a fejét egy negédes mosollyal.
- Igen - helyesel a másik barátnőm egy kedves mosollyal. - Egyszer hallottam énekelni és azóta vártam, hogy megmutassa nekünk, hogy mit tud, de ez nem jött el, erre jöttök ti és máris ráveszitek erre.
- Hát, nem volt könnyű dolgom - feleli vidáman Luke és alig láthatóan Madisonra pillant. - De volt egy kis egyezsé...
Az asztal alatt a lábába rúgok, amitől ő fájdalmasan felnyög, így félbe marad a mondata. Morcosan rám néz, aztán aprót biccent és visszanéz a lányra.
- Nem volt egyszerű dolgom - kezdi újra és máris ismét mosolyog. - Rose megizzasztott, de sportoló vagyok, szóval nem adtam fel és csak beadta a derekát.
- Na ja - sütöm le a szemeim. - Aztán kiderült, hogy amúgy tök jó, hogy ő eldöntötte, hogy bent vagyok a zenekarban, de még a többieknek is el kell fogadniuk a javaslatot. Már felkészültem rá, hogy mégsem valósul meg ez a szuper nagy álmom, mert a fiúk nemmel szavaznak majd rám - kapok a mellkasomhoz megjátszott sírással, mire Luke megbök.
Azonnal lefogom a kezét, hogy ne tudja folytatni, s már épp elkezdenék visszatámadni, amikor Chad megszólal:
- Nem fogok hazudni, meglepett, amikor ott találtalak a zene teremben Luke-kal, aki közölte, hogy megvan az új tag. De határozottan a jó értelemben - mosolyog rám kedvesen.
És az a mosoly.
Úristen!
A szívem olvadozni kezd, ahogy az arcán megjelennek a kis gödröcskék is megvillan tökéletes fogsora.
Madison éles pillantást vet ránk és szóra nyitja a száját - a tekintetéből ítélve semmi olyan miatt, ami nekem jó lehet -, hogy reagáljon Chad megszólalására, de Cam beelőzi:
- Az biztos, baromira örülök, hogy Luke beadta a derekát és téged kaptunk új tagnak. Eszméletlen vagy, kislány - vigyorog rám, nekem pedig az arcom égni kezd.
- Nem akarsz énekelni nekünk valamit? - Néz rám Jackson kedves mosollyal, viszont most engem előznek be a válasz adás előtt:
- Hé, óvatosan, haver - szólal meg, szintén felfelé görbülő ajkakkal Scott, ezzel tudatva, hogy csak ugratja -, ha hallani szeretnéd, gyere el egy koncertünkre. Ne hálózd be a mi feltörekvő sztárunkat.
- Bizony, erre várnod kell, öreg - kacsint rá Cam, mire felnevetek.
- Azért a sztárságtól jó messze vagyok - ingatom meg a fejem, s félve Madison felé pillantok.
Ha ez a lány a tekintetével ölni tudna, akkor szerintem a fiúk is, Clary, Jackson és én is csúfost, kínokkal teli halált haltunk volna most. Persze a maga módján érthető. Eddig mindig ő volt a reflektorfényben. Mi voltunk azok, akik tartották neki a fényt és mindenki rá figyelt. Most viszont én vagyok a középpontban, ami neki láthatóan nem tetszik. Ilyen csúnyán szerintem még sosem nézett rám, de próbálok nem rá figyelni, hanem a srácokra, akiket úgy egy órája ismerek és azt is csak felszínesen, de máris többször megnevettettek, mint az állítólagos barátaim az egész gimi alatt.
- De nem sokáig - néz rám kedvesen Luke. - Mondtuk már, hogy tényleg eszméletlen vagy.  Nem túlzás, csak a jövő.
Ez kedves tőle, de én nem vagyok biztos benne, hogy ez a jövő jó dolog. Tényleg a zenélés volt az egyetlen dolog, ami maradt nekem és még mindig görcsölök, hogy most ezt is megosztom első sorban a bandatársaimmal, de később másokkal is. Viszont már nincs visszaút. Bevállaltam és én mindig állom a szavam, ezen már nem változtatok.
- Bocsánat - kacag fel Jackson a fejét ingatva. - Ebben az esetben, már alig várom a koncerteteket, amiben Rose is részt vesz.
- Én is - lelkesedik Clary. - Biztos, hogy az első sorban fogunk csápolni, igaz, Mad? - Pillant a lányra, aki mosolyt erőltet magára és megvonja a vállát:
- Hát persze, ki nem hagynám.
Kár, hogy én ismerem már és tudom, hogy mennyire dühös is most rám...