Lost Control /SeongJoong/✔️

Negyvenegyedik Rész - Eljön Az Ideje

Seonghwa szsz.

Egész napos városnézés után nevezhetjük pihenőnek azt, hogy az ágyban ültünk és beszélgettünk. Baromira el voltam fáradva, fájt a lábam a rohangálástól, de nem tudtam volna még aludni. Úgy se, hogy másnap kicsit messzebb mentünk, korán kellett kelni, vezetnem kellett.

Megpróbáltunk először aludni, de valahogy sehogy sem tudtunk kényelmesen feküdni. Mikor felültem, Hongjoong a hátát a mellkasomnak döntötte, de egy idő után az sem volt kényelmes. Törökülésbe ült, aztán kinevetett, mikor nem tudtam kereszbe rakni a lábaim. A befutó helyzet az lett, mikor átrakta lábát a combom felett, mondhatni félig az ölembe ült.

Reméltem, hogy a napot semmi sem ronthatja el, de Hongie elég letörtnek tűnt. Egész nap jó volt a kedve, így gondoltam, estére elfáradt, viszont akkor már rég aludt volna. Akkor nem láttam sokat a szemeiből, szinte csak a takarót pásztázta, míg előre-hátra húzva a kezét hintázgattunk. Reggel kicsit furcsa is volt, bár kételkedtem abban, annyira megviselteaz, hogy lementem rágyújtani és beszélgetni ameddig aludt.

Régebben a szüleim gyakran hoztak ide, de pár év alatt vagy sokat felejtettem, vagy rengeteget változott a város. Igaz, inkább csak szállás kellett, ami nem volt annyira messze a tengerparttól, így nem sokat bóklásztunk a városban.

Érdekes volt, hogy az öreg portás egyből felismert. Beszélgettünk egy kicsit, ameddig elmesélte, hányszor látott futkozni a folyosókon, a szüleim kérésére se mentem soha oda hozzájuk. Azt is mondta, olyan gyereknek tűntem, aki szabadabb akart lenni, viszont pórázon volt tartva.

Ameddig beszélgettünk, elmeséltem neki a balesetet, részvétet nyilvánított de nem nagyon tűnt letörtnek. Megfordult a fejemben hogy lehet, nem kedvelte őket. Igaz, ránk nézve nem volt újdonság, mert általában azok szimpatizáltak velünk akiknek volt pénze, esetleg a szüleim által fogalmazott "jelentősebb" emberi körökbe tartoztak. Sosem értettem, miért kellett vagyon alapján megbélyegezni az embereket, és ahogy idősödtem, még inkább nem értettem. Nyilván az öreg bácsi a szemükben egy teljesen átlagos ember volt.

Megkérdezte, mi járatban, mire mondtam neki, hogy a párommal vagyok itt. Azt mondta, biztos szerencsés lány lehet, mire elmondtam hogy fiú, ő pedig felnevetett és azt mondta, rendesen elronrották a nevelésem. Nem volt gúnyos, inkább egy célzás, valószínűleg ő is tudta, hogy a szüleim sose kedvelték a melegeket. Szerették hangoztatni mindenkinek és mindenhol, bárhová mentünk, mintha valami kiérdemelt dicsőség lett volna homofóbnak lenni.

Én is csak mosolyogtam a kijelentésen, majd megjegyeztem, hogy biztos nem lennének rám büszkék.

Igazából ha élnének se lenne jelentőssége. Felnőtt lettem, nem kellett tőlük és a szabályaiktól függnöm, ha meg elleneznék, hogy akkor, hol és mit csinálok Hongjoonggal, akkor sem kellett volna rájuk hallgatnom. Sőt, semmi áron nem dobtam volna el magamtól azt a boldogságot, amit minden nap adott nekem.

Titokban lecsekkoltam az egyetemet ahová jelentkezett. Nem volt messze tőlem, ahol ő lakott viszont annál inkább. Az agyam egyből összekötötte azzal, hogy remélhetőleg gyakran lesz nálam, majd lehervadt a mosolyom mikor rájöttem, valószínűleg nem csak tankönyvekből kell tanulnia. A zeneszerzés az élete, amit egy ideig félretett, de az új tanévtől megint bele fog kezdeni, és minden nap a zongora billentyűin fogja dolgoztatni a picike ujjait, mert bele van szerelmesedve abba, amit csinálni akar.

Én pedig nem akartam azt, hogy köztünk bármi tönkre menjen.

Ahogy eljöttünk megígértettem magammal, hogy most már fel fogom hozni a témát, de nem tudtam, mikor időzítenék vele jól. Az is benne volt a dolgokban, sose engedné hogy gondoskodjak róla ameddig  nem kezd el keresni. Pedig nekem nem kellett tőle semmi, de ezt nem mondhattam neki. Csak szerettem volna, hogy azokban a napokban is velem legyen.

El is terveztem, hogy a szobát, amiben a zongora van átalakítom neki. Hogy be tudja csukni az ajtót ha dolgozik, tudjon kényelmesen tanulni, és ha végzett, az első uta az én fürdőmbe vigye, majd az ágyamba. Minden este vittem volna neki vacsorát, néha megnéztem volna, hogyan és mit csinál. Minden hétvégét együtt tölthettünk volna, jutott volna időnk egymásra is. Tudtam jól, mennyi energiát szív le egy az egyetem és a hozzá tartozó negatívumok, és a nap huszonnégy órájában kész lettem volna támogatni őt mindenben.

Kerestem a szemeit a félhomályban. Apró és fáradt pislogást láttam az óta, hogy átkarolta a nyakam, én pedig a kezét fogtam, hogy ne dőljön hátra ha elalszik.

Magamhoz húztam, majd miután ennek engedett az ölembe ültettem, lassan feküdtem el, ő pedig fokozatosan borult a mellkasomra. Belemarkolt a pólómba, gyűrögetni kezdte az anyagát.

-El tudnám ezt viselni minden nap - bújtatta pofiját a mellkasomhoz, még mindig a pólót gyűrögetve.

-Csak elviselnél? - kötözködtem, oldalára simítottam és kicsit meg is csikizten, mire mozgolódni kezdett és enyhén fel is nevetett.

-Buta vagy - csapott enyhén a kezemre.

Kinyújtotta a karját, húzva vele az enyémet is, majd összekulcsolta az ujjainkat.

-Nekem se lenne ellenemre minden nap - értettem egyet, szabad kezemmel a hátára simítottam, és teljesen hátradöntöttem a fejem, várva egy megnyugtató választ.

-Majd eljön az ideje.

Aucs. Jobban fájt, mintha gyomron rúgtak volna. Sőt, meg kellet erőltetnem magam, hogy elnyomjam a hangot, amit a torkomban keletkezett gombóc lenyelése hallatott. Legalább már tudtam, hogy ő nem gondolkodik olyan távlatokban mint én. Vagy csak nem vette a lapot.

Hosszú a nyár, lesz még időd meggyőzni. Öt teljes hónapod van. Hosszú a nyár...

-Talán nincs is olyan messze - nem kellett volna erőltetnem, de tudni akartam, rontok vagy javítok-e a helyzeten. A hangom gyanakvó volt, ellenkező esetben ki tudtam volna menteni magam.

Vagy meg is mondhattam volna neki szemtől szembe, hogy szeretném ha hozzám költözne.

Felemelte a fejét. Álmos pofijához kócos hajtincsek társultak, gondolkodásra emlékeztető arckifejezés, lebiggyesztett ajkak. Elengedte a kezem, és megtámaszkodott addig, ameddig felült.

-Lehet - hüvelykujját kétszer végighúzta a fülemtől az orromig, majd mutatóujját végighúzta az ajkamon, aztán az államon, a nyakamon, a mellkasomon, le egészen a hasamig - ha nem alszunk, sose tudjuk meg.

Derekába kapaszkodtam, majd egy gyors mozdulattal felültem, és beletúrtam a hajába.

-Álmos vagy, bogaram? - érintettem össze a homlokunkat.

-Álmos leszek attól, hogy kitaláljam, mit szeretnél - villantott apró mosolyt, majd azt követően megajándékozott egy csókkal - bármit megtennék, hogy ezt elviselhessem - kötözködött, bár ez halk kuncogással vegyült, végül egy csókkal végződött, nekem pedig megszólalt a "jó alkalom jelző" a fejemben.

-Akár hozzám is költöznél? - tettem fel magabiztosan a kérdést, majd fejemet rögtön a nyakához bújtattam, és apró puszit adtam a nyakára, hogy kombináljam olyannal, amit tudtam, nagyon szeret.

-Akár.

---
2021.08.15