Fognyomok (Supernatural 18+)

5. fejezet

A Ranger nem mozdul, már-már kényelmesen támasztja a hátát a falnak, és csak rezzenéstelen arccal néz a szemembe, azonban én is pont olyan magabiztosan feszítem a torkának a pengét. 

- Ennyire haragszol a tegnap este miatt, Dean? - mosolyodik el aztán mégis egy cseppet ironikusan, amire mélyebb sebet vágok rajta. Csak jelzés értékkel. Még nem veszélyeset, de a vér lassan szivárogni kezd a penge mentén.

- Eressze már el! - kiált rám a hadnagy újra, Walker eddig túl nyugodt arca pedig teljesen megváltozik, amikor a vállam fölött a férfi felé pillant. 

- Doug, mögötted! - ordítja, miközben elővigyázatosságból megragadja a csuklómat, hogy a váratlan események hatására még véletlenül se vágjam át a torkát.

A hadnagy azonnal megfordul, és közben gondolkodás nélkül lendíti a kardot. Megsebzi ugyan a vérszívót, de nem sikerül levágnia a fejét. Nagy hiba. Többnyire halálos hiba. A vérző vámpír nekiugrik a hadnagynak, de ő még épp időben húzza le a fejét, én pedig a fél szememet azért rajta tartva azonnal eleresztem Walkert, és odaszökkenek, hogy elvégezzem a félbehagyott munkát. A lány feje elgurul, a teste pedig összezuhan, és puffan a földön. Amikor visszafordulok a Ranger irányába, hogy újra elkapjam, felveszi a hadnagy kezéből kiesett kardot a földről, és nagy szerencséjére a pillanatok alatt megjelenő másik szőke dög nyakát is átvágja. Nagyon nagy szerencséje, mert ha nem tette volna, tized másodperceken belül arra számítok, hogy ellenem akarja használni, és valószínűleg mostanra már egy fejjel ő is alacsonyabb lenne. 

Mozdulatlanul állunk egymással szemben, egy-egy vértől csöpögő penge a kézben, zilált fejek a lábainknál, és újra csak farkasszemet nézünk, mint előző este. Újra ugyanaz jár a fejemben: nem tudom a válaszokat a mi, miért, hogyan kérdések egyikére sem. Csak állok az öcsém hasonmásával szemben, és bár semmi bizonyítékom ellene, mégis úgy érzem, el kell pusztítanom. Megcsikordulnak a fogaim, érzem, hogy önkéntelenül résnyire szűkítem a szemeimet, a markolaton pedig megfeszülnek az ujjaim. 

- Hetfield - kezdi a hadnagy nyugalmat erőszakolva a hangjára, de letagadni sem tudná, mennyire remeg az egész teste. - Ő nem olyan, láthatja. 

- Meglepődne, ha tudná, hogy az idősebb példányok milyen ügyesen tudnak rejtőzködni… - morgom, és feljebb emelem a fegyverem, de Walker meglep azzal, hogy a penge véres felét a kezébe véve felém nyújtja az övének is a markolatát. 

- Dean… - sóhajt fel, mint aki megelégelte a köztünk szikrázó feszültséget, és próbálná egy levegővétellel elfújni az egészet. - Ezt inkább beszéljük meg később Sandynél, oké? 

- Nem bízom benned - rázom meg a fejem. - Ez csak járulékos veszteség - mutatok a lábánál heverő megcsonkított testre, amikor elveszem tőle a kardot. - Tudtad jól, hogy meg kell tenned, ha élve akarsz kijutni innen. 

- Rendben, ne bízz bennem - bólint. - De három ilyen kis vadmacskának, akik szívesen mélyítenék belénk az én ízlésemnek egy kicsit talán túl éles fogaikat, még lennie kell valahol - feleli, épp amikor az egyik hátulról ráugrik, egy másik pedig a hadnagyot célozza be. Walker a válla felett áthajítva azonnal ledobja a magáról a lányt, a mellkasára lép, hogy a földön tartsa, én pedig gondolkodás nélkül visszadobom neki a pengét, amivel hezitálás nélkül hatástalanítja, közben pedig a hadnagyot letaglózó negyediket is lefejezem. 

- Már csak egynek - dörmögöm, és bár még mindig gyanakodva nézek felé, ezúttal nem szegezek neki fegyvert. - Minden oké, hadnagy? - pillantok hátra is. Ő csak bólint, de nem túl meggyőzően. A vértől szivárgó karmolásait vizsgálgatja aggódva, mint egy ovis. Nem akarom tudni, mit tenne, ha tényleg megharapnák. Talán sírva fakadna. - Én mondtam, hogy maradjon az őrsön…