Miért pont én? - George Russell/Lando Norris fanfiction

Prológus

Bahrein – előszezoni tesztek

Emma

Senki nem tudott rólunk több mint fél évig, és ez volt életem talán legtökéletesebb fél éve. Fájdalmasan indult, de a végére csodálatos lett és ezért nagyon hálás vagyok Landónak, aki végig mellettem volt. De most itt ülök a McLaren gépén, és hamarosan landolunk Bahreinben. Nem lesz visszaút, elő kell lépnünk a kényelmes barlangunkból és sok emberrel kell szembe néznünk. De mind közül egytől félek a legjobban. George-tól.

Tavaly nyáron a Magyar Nagydíj után teljesen összetörtem. Nem találtam a helyem a világban, és attól féltem, már sosem leszek képes elengedni őt.

Angelikának hála, a külföldi magazinok is címlap sztoriként hozták le a George-nak írt levelemet. Egy percig nem kellett győzködni őket, hogy bekerüljön az újságokba a cikk, hiszen ilyen nem mindennap történik, és nekik egyenes forrásuk volt az egészhez. Az volt az utolsó reményem George-hoz. De hiába.

Alex és Lando elmondták, hogy George hallani sem akar rólam és a cikket sem volt hajlandó elolvasni. Teljesen kitörölt az életéből. De a két fiúnak örökké hálás leszek, amiért próbálták áttörni a falat, amit George maga köré épített. A barátjuk pártját kellett volna fogniuk, ők mégis nekem akartak segíteni.

Az élet azonban mindig tartogat meglepetéseket. Ahogy korábban, úgy most is teljesen más terve volt velem. Minden okkal történik, és bár sokszor nem értjük azonnal, hogy milyen oka van az egyes leckéknek, idővel mindig minden a helyére kerül. Ott találtam barátokra, ahol a legkevésbé számítottam rá. És ennél sokkal többre is.

Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy előtörnek az emlékek, miközben várom, hogy Bahreinbe érjünk.

Ahogy teltek a hónapok, Landóval egyre többet beszélgettünk, és hirtelen a beszélgetéseink már nem George-ról szóltak. Fogalmam sincs, hogyan és mikor, de szép lassan közelebb kerültünk egymáshoz. Egy ponton azt éreztem, teljesen elfelejtettem, hogy mi hozott minket valójában össze. El tudtam vonatkoztatni a Forma-1-től és a ténytől, hogy Lando Norris híres. Valahogy minden olyan egyszerű volt vele. Sokkal egyszerűbb, mint előtte.

Szeptember elején még lelkileg instabil voltam, ezért úgy döntöttem, passzív félévvel kezdem a tanévet. Október végén pedig már azt vettem észre, hogy Londonban lakom és valami izgalmas, új kaland veszi kezdetét.

-Mi jár a fejedben? - Lando mosolyától valahogy az egész világ egy sokkal jobb helynek tűnik.

-Csak elbóbiskoltam.

-Ideges vagy, igaz? - hirtelen aggódást látok a szemében.

-Csak fáradt - halvány mosolyra húzom a számat.

-Em - néz rám komolyan. - Tudom, hogy aggódsz - a kettőnk között helyet foglaló kis asztalra csúsztatja a kezét, majd finoman megsimogatja a kézfejem.

Egy pillanatra jól eső borzongás fut végig a testemen, amit ő is észrevesz és széles vigyorral válaszol.

-Utálni fog téged is - harapok bele az alsó ajkamba, ahogy kimondom hangosan, ami a fejemben van.

Egy pillanatra összeráncolja a homlokát, végül előre hajol, hogy közelebb legyen hozzám.

-Nem érdekel.

-Hazudsz - farkasszemet nézek vele.

-Lehetetlen alak vagy - rázza meg a fejét, majd gyorsan csókot lehel a homlokomra. - Elengedett. Nem tartozik rá, hogy mi van közöttünk - visszadől az ülésen és az ablakot fixírozza.