Valentin nap (oneshot)

Valentin nap

  Február 14-e volt. Valentin nap. Csak egy átlagos nap, mint a többi. Pedig nem múlt sokon, hogy ne így legyen. Hosszú idő után minden klappolt az életemben. Kivéve, hogy egy hülye korcsolya baleset miatt rendesen sikerült kificamítani a bokám és hosszú kényszerpihenőre kellett menjek. Pont egy nappal azelőtt, hogy Ken Sunders bejelentette, hogy az én ügynökségemből fog táncost választani. Kishíján visszavittek a kórházba szívinfarktussal.
A legnagyobb álmom volt, hogy egyáltalán találkozhassak azzal az aranyhangú, jóképű pasival. Aztán jött egy lehetőség, de én hülye módon elmentem jégkorizni az unokatesómmal és majdnem kitörtem a bokám. Úgy éreztem a néhány hónapos szerencsehullámomnak máris vége szakadt, miután a balesetem tetejébe Valentin napon kora reggel a pasim küldött egy SMS-t, hogy ennyi volt. Meg tudtam volna fojtani, de úgy döntöttem nem áldozok rá tovább egy percet se. Nem hiányzott egy őrizetbe vétel is, ha nagyon elfajultak volna a dolgok.

Leszálltam a buszról és kényelmesen besétáltam az ügynökséghez. Nagy szerencsémre a megálló nem volt messze. A portás felpillantott, konstatálta, hogy napi szinten arra járok és már merült is bele az újságba. Az életben nem hallottam még megszólalni.
Az első emeletre lifttel mentem, kímélni kellett a lábamat, sétálni sétálhattam, de a lépcsőzést nem vihettem túlzásba. Bár majdnem mindegy is lett volna... A legnagyobb álmom ment a kukába, az se érdekelt volna, ha nem állok lábra többet.
A folyosó végén a büfénél már várt Cloe. Messziről integetett és mutatta, hogy a kávém már az asztalon várta, hogy elfogyasszam. Lehuppantam mellé. Természetesen az első kérdése ez volt:
- Kaptál valamit?
Egy nagy sóhaj volt az első válaszom.
- Igen. Egy SMS-t.
- Ennyi? Ennyire futotta attól a bunkótól? – képedt el Cloe. Nem szívlelte Ray-t. Addigra már én sem.
- Nem is vagy kíváncsi a szövegre?
- Tűkön ülök.
- Vége.
Cloe először értetlenül bámult rám. Aztán valószínűleg leesett neki.
- Mármint vége vége? Dobott?
- Aha – nyugtáztam miközben nagyot kortyoltam a kávémból.
- A rohadék! Megfojtom!
- Nem ér annyit.
- A lábad hogy van?
Ez volt ám az éles váltás. Cloe sose volt egy lelkizős és tényleg képes lett volna megfojtani azt a szemetet. Én lehet, hogy megkíméltem volna, de ő nem. Én mindig is higgadtabb voltam nála és jobban kezeltem a dolgokat.
- Nézőpont kérdése – válaszoltam – Orvosilag szépen gyógyul és jól van. Ha azt nézzük, hogy ez miatt lecsúsztam életem talán egyetlen lehetőségéről, hogy Ken táncosa legyek, ha mása úgysem lehetek, akkor Ray helyett inkább az erőszakos unokatesómat kéne megfojtani amiért rávett erre.
- Még én is tudom, hogy nem tudsz korizni...
Ilyen szépen még nem mondta nekem, hogy hülye vagyok, azt el kell ismernem. Sok marhaságot csináltam már, de ez az egy talán a karrierembe került. Lehet, hogy tényleg vége a rövid sikerszériámnak. Se pasi, se karrier. Abban a pillanatban egy kisebb összeget mertem volna tenni rá, hogy a főbérlő is kidob aznap a házból...

A kávé után Cloe bevonult a többiekkel a próbaterembe. Én kint maradtam. Elég volt megnézni a főpróbát és az előadást. Leültem az egyik padra és a lézengő gyakornokokat hallgattam. Természetesen Kenről volt szó, nehogy egy pillanatig is ne gondoljak bele, hogy mit buktam el a hülyeségemmel.
- Te kis hülye! Neked semmi esélyed, csak a profikat nézi meg – hallottam egy vékony hangot.
- Nem a próbákat nézi meg?
- Dehogy! Csak az előadást.
- Nahát, te meg mit keresel itt?
Felnéztem a hang forrására. Az élénk vörös hajtól elfogott a hányinger. Legnagyobb ellenségem, Martina. A pofátlan ribi napok óta azon élvezkedik, hogy milyen táncos az, aki majdnem kitöri a bokáját egy korcsolyán. Azért a kettő nem ugyanaz...
- Neked nem tök mindegy? Amúgy emlékeztetlek, hogy itt dolgozok.
Az az önelégült vigyor a képén...
- Siratod az esélyedet Kennél? Úgyis én leszek a befutó. Én vagyok a legjobb táncos. Nagyon jól fogok mutatni mellette – lenéző pillantást vetett rám, bár ezen és az önelégült pillantáson kívül már csak egy volt neki. A „Szia szépfiú, gyere és dugj meg!" pillantás. Mindhármat utáltam. Sőt, Martinát úgy mindenestől. Nyugalmat erőltettem magamra. Nem hiányzott, hogy ki is tiltsanak és kirúgjanak innen azért, mert felpofoztam és valljuk be, nem ártana levezetnem a sok feszültséget.
- Szerintem menj és gyakorolj még egy kicsit. Rád fér.
- Nem szorulok rá – mondta flegmán és ott hagyott. Hála az égnek.
Cloe vagy fél óra múlva lépett ki a teremből. Felvette a kabátját és az ajtó felé intett.
- Levegőzni?
- Oké – egyeztem bele rögtön.
A kabátzsebemre tévedt a kezem miután felvettem. Rám fért egy cigi de Cloe nem tudta, hogy néha rágyújtok. Nem voltam láncdohányos, tényleg csak akkor vetemedtem rá amikor nagyon rossz napom volt. És belegondolva rég volt rosszabb napom.
- Nagyon el vagy gondolkodva – kezdte rögtön. Hát igen. Az utóbbi időben gyakran el voltam gondolkodva – Kenen járt az eszed mi? Nem szólítottad egyszer véletlen Ray-t is Kennek? Vagy az új hajad nem tetszett neki? Túl rövid? Áh, hagyjuk, csak simán egy seggfej. Ne menjen sötét sikátorok közelébe.
Szóhoz se tudtam jutni Cloe gondolatmenete közben. Az eszem pedig csak azóta jár szó szerint folyton Ken körül, amióta majdnem eltörtem a bokám.
- Totál belezúgtál!
Ez egy csapásra visszazökkentett a valóságba.
- Kenbe? Dehogy!
- De igen. Egyértelmű. Jó pasi, de tényleg, de nem ismered. Mi van, ha ő is egy seggfej?
- Ebbe inkább nem gondolok bele. Ez csak plátói szerelem... – uram atyám és kimondtam. Cloe arca felcsillant és ilyen széles vigyort még nem láttam az arcán.
Konkrétan bevallottam neki, hogy beleestem egy sztárocskába, akinél az esélyem egyenlő a nullával, főleg most. Körülnéztem gyorsan, de nem láttam másik fültanút.
- Hihetetlen vagy. Vonzod a seggfejeket és az esélyteleneket.
- Lehetne, hogy mellőzzük a témát? Elég szarul érzem magam így is.
- Na jó csajszi. Bemegyek és elkezdek átöltözni. Te még hűtsd kicsit a fejed.
Azzal ott hagyott. Hála az égnek, legalább rá tudok gyújtani. Egyszerre két szálhoz is kedvem támadt. De a dobozban csak egy öngyújtó volt, semmi más. Még ez se jött össze.
- Mikor szívtam el ennyit?! – hirtelen tört ki belőlem, de ezúttal nem néztem szét, hallotta-e valaki, hogy magamban beszélek – Remek...
Természetesen két másodperccel azután, hogy elkezdtem magamban beszélni, cigifüst csapta meg az orrom. A hátam mögé pillantottam. Egy magas alak állt mögöttem. A sáljával teljesen körbetekerte a nyakát egész az alsó ajkáig, amikor pedig elvette a szájától a cigit, fentebb húzta. A sapkája szinte a szemét is eltakarta és... napszemüveg volt rajta. Világított a nap de nem adott okot napszemüveg viselésére. Mókásan nézett ki. Közelebb lépett és felém nyújtotta a félig elszívott szálat.
- Tessék.
Kérdőn néztem rá. Most komolyan? Szívjam el egy vadidegen fél szál cigijét? Hova gondol ez?
- Kösz, de kösz nem.
- Neked nincs, úgy hallottam pedig rád fér, nincs közért a közelben és ez az utolsóm.
Úgy hallottad rám fér? Na, ez kezdett egyre jobb lenni. A fejem ingattam, hogy a fenébe, ennél rosszabb már tényleg nem lehet és elvettem a fél szálat mielőtt teljesen leég. Megkönnyebbültem, amikor beleszívtam.
- Szóval hallottad a kis beszélgetésünket? – kérdeztem a füst kiengedése után.
- Minden szavát – válaszolta könnyeden, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne falak mögött vadidegenek után hallgatózni.
- Oké...
- Az énekes Ken? Hogy is hívják?... Sunders?
Éreztem, hogy elvörösödök. Ennél kínosabb aligha lehetett a dolog.
- Az – feleltem kurtán, minek hazudjak.
- Tehetséges. Jó zenéi vannak.
- Igen... Tudom. Nem lehetne, hogy inkább elfelejtsük ezt a pár percet?
- Mi történt a lábaddal? – biccentett a kötésem felé. Közvetetten ugyan de még mindig témánál voltunk.
- Koriztam. Csak sajnos nem tudok korizni. Nem sokon múlt, hogy eltörjön. Úgyhogy most az első sorból nézhetem az előadást amire hónapokig gyakoroltam.
Meglepődtem milyen lazán beszélek erről egy vadidegen sráccal. Eldobtam a csikket.
- Szerepeltél volna? Sajnálattal hallom, hogy ez történt.
- Hát még én mennyire sajnálom. Oda lett életem lehetősége. De azt hiszem ez nem rád tartozik.
- Pedig kíváncsi lettem. Köze van hozzá Kennek?
Ezt nem hiszem el. Csak nem hagy a téma. Életem végéig kísérni fog. Neki is elmondtam, hogy mitől estem el ezzel a kis incidenssel. Ő pedig figyelmesen végig hallgatta. Tényleg hihetetlen volt, milyen könnyedén beszéltem vele erről. Amikor a végére értem hosszasan csak bámult rám. Legalábbis gondolom, hogy bámult, mert a napszemüvege olyan fekete volt, hogy olyat még nem láttam. Még mielőtt még több sajnálatot vagy bármit kezdett volna kifejezni felém, amit nagyon utáltam, gyorsan megpróbáltam témát váltani.
- És te mi járatban?
Azt hiszem elmosolyodott a sál alatt.
- Csak erre jártam. Szétnéztem a városban. Bár majdnem eltévedtem. Előadás után nem vezetsz körbe a környéken kicsit? Vagy csaj bulit tartotok a barátnőddel?
Szóval... nem idevalósi, végig csavarogta egyedül a várost és estére hirtelen kíséret kell neki. Átlátszó duma volt, de tetszett. Elgondolkodtam miközben látványosan végig mértem a barna öltözékét. Teljesen stílustalan volt. Nem sűrűn lapozgathatott divatmagazinokat.
- Nagyon muszáj ez a maskara? – ezt már nem tudtam tovább magamban tartani.
- Elvégre tél van. És fényérzékeny a szemem.
Hát persze. Nagyot sóhajtottam.
- Előadás után még mászkálni akarsz? Várj. Te is megnézed?
- Ha már itt vagyok igen.
- Jó szórakozást hozzá – mosolyogtam rá. Ez a srác feldobta a napomat. Gőzöm sincs, miért, de feldobta – Akkor a bejáratnál tali.
Nem láttam az arcán, hogy meglepődött-e vagy bármi mást csinált-e.
- Ennek örülök.
Én a hátsó ajtón mentem be, neki viszont a főbejáraton kellett. Az első sorban ültem, ahogy ő is csak meglehetősen távol tőlem. Ahogy leült, le se vette a szemét a színpadról. És le se vetkőzött... Csak a napszemüveget vette le és lentebb tolta a sálat. A fenébe, hogy kilométerekkel arrébb ül a sötétben. Elvégre belementem egy vakrandiba. Lehet, hogy sorozatgyilkos, vagy valami torzszülött vagy nem tudom.
Lekapcsolódtak a fények. Én is a színpad felé vezettem a tekintetemet és kedvem lett volna egy könnycseppet elmorzsolni, hogy ezzel elbúcsúzzak a karrieremtől.
Az előadás tökéletes volt, azt leszámítva, hogy én hiányoztam belőle. Büszke voltam a barátnőmre, nagyon jól mozgott és tényleg mindent beleadott. A következő előadáson csak még jobb lesz és ha nem szedem össze nagyon gyorsan magam, egyértelműen túl fog szárnyalni. El kellett ismernem, hogy Martina is jól mozgott de egó ide vagy oda, azért tőlem távol állt.
Mivel rögtön az előadás után nem találkoztunk, a folyosón ülve vártam, hogy Cloe végezzen. Mégis csak elköszönök tőle, mielőtt lelépek egy vadidegennel, aki lehet, hogy az első bokorban rosszabb esetben megöl.
Ahogy körbe futtattam a tekintetemet a helyen, furcsa dologra lettem figyelmes. A sorozatgyilkos gyanús randipartnerem az igazgatóval beszélgetett. És a koreográfusommal. Nahát... Ismernék egymást? Nem baj, pár perc, vagy inkább fél óra múlva kikérdezhetem róla. Viszont a hirtelen a bokámba nyilalló fájdalom eszembe juttatta, hogy talán mégsem kellene túl sokat sétálgatnom. Csak a parkig esetleg. Aztán beülni valahova. Egy nyilvános helyre. És meghívatni magam valamire. Remek ötlet.
Cloe negyed óra múlva esett ki az öltözőből. Fésülködés gyanánt végig húzta az ujjait a haján. Felálltam a kényelmtlen padról.
- Figyu...
- Itt van az unokatesóm – vágott a szavamba – Jössz velünk meginni valamit?
- Nem. Bocs, de összehaverkodtam valakivel és sétálunk kicsit az első kávézóig.
Cloe nagy kerek szemekkel meredt rám. Széles mosoly is húzódott az arcára. Ez a „Na végre pasizol" nézése volt.
- Gyorsan túl lettél Ray-en. Helyes! Rendi, akkor majd holnap tali.
Két puszit nyomott az arcomra és máris lelépett. Rekordsebességgel. Én pedig a bejárathoz mentem, hogy bevárjam a végzetemet. Hamarosan meg is jelent. Már messziről intett. Igaz már besötétedett, de a napszemüveg még mindig rajta volt.
- Látsz ebben valamit? Vagy szerezzek egy vakvezető kutyát?
Elnevette magát.
- Nem kell. Már későn jutott eszembe, hogy biztos jó lesz neked sétálgatni bekötött lábbal?
- Hát... - milyen figyelmes – Nem nagyon, de nekem már mindegy.
- Akkor csak a hotelig kísérj el. Két utcára van.
Meglepetten néztem rá. Ez most felkérés volt keringőre? Úgy, hogy még az arcát sem mutatta meg. Hirtelen kezdtem megbánni, hogy mibe mentem bele. Egy nyilvános kávézó még oké, de ha valami lepukkant hotel felé akar vinni, nekem tényleg annyi. Valószínűleg az arcomon is jól látható volt a bizonytalanságom.
- Nyugi, nem vagyok sorozatgyilkos.
De kedves, hogy egyem meg. Előre megnyugtat, ez kicsit sem gyanús.
- Vedd le ezt a maskarát!
Szó nélkül elindult. Mi ez, szelektív hallás? A francba is. Utána lépkedtem. Ezt már nem fogom annyiban hagyni.
- Minek vagy így beöltözve? Sebhelyes az arcod? Vagy mi?
- Nem. Semmi baj az arcommal.
- Nagyon gyanús vagy nekem.
- Mégis eljöttél velem.
Tíz pont neki. Lehet, hogy tényleg halálvágyam van.
- Reggel dobott a pasim, SMS-ben, kb. vége a karrieremnek, nekem már tök mindegy. Jut eszembe. Ismered az igazgatót?
- Nem.
- Láttam, hogy beszéltél vele. És a koreográfussal.
A srác megállt egy neves hotel előtt. Srác. Még a nevét se tudom... Felém fordult.
- Megnéztem az előadást, hogy tudjak mit mondani Kennek.
Mit mondott? Jól hallottam? Kifaggat Kenről, erre kiderül, hogy neki dolgozik. De ezért minek a maskara? Összehúztam a szemem és úgy méregettem őt. De hang nem jött ki a torkomon. Nem tudtam megfogalmazni mit is akarok először kérdezni tőle. Ezt észre véve a segítségemre sietett.
- Mint mondtad Ken a ti csapatotokból fog táncost választani – kezdte én pedig bólintottam, mert hirtelen mást nem tudtam – Megkért, hogy figyeljem az egyik táncost.
Azt hiszem egy kisebb infarktus ért és az első gondolatom az volt, hogy inkább lett volna a srác egy sorozatgyilkos. Meg se mertem kérdezni, hogy kit kellett figyelnie, de csak kicsúszott.
- Kit?
A földet kezdte bámulni, aztán vissza rám nézett. Ha már ezt elárulta, ez az egy név vagy leírás nem lehet olyan nehéz.
- A legjobbat, aki az egy hónappal ezelőtti előadáson azonnal megfogta. Őt akarja szerződtetni, de előtte látni akarja még egyszer táncolni.
Szóval már megvan a jelölt. Már nem is igazán akartam tudni ki az. Ebből az elmondásból írélve nem én vagyok. A csalódás egész biztos az arcomra volt írva. Már csak azért is gondolom, mert a srác közvetlen elém lépett, az ujját az állam alá tette és felemelte a fejemet, hogy ne a cipőjét, hanem őt nézzem. És akkor...
Lehúzta a sálat az arcáról és megcsókolt. Komolyan. Szenvedélyesen. Nem ellenkeztem, mert leblokkoltam. Amikor abbahagyta nagy szemekkel néztem rá és még mindig nem tudtam szólni. Mosolygott. És valahonnan ismerős volt a mosolya.
- Csak sajnos ez lehetetlen – folytatta az előző gondolatot - de a szerződést oda fogja neki adni, mert rabul ejtette.
Kódokban kezdett beszélni, vagy nem tudom, de furcsa érzésem támadt. A következő pillanatban pedig megragadta a kezem és a hotel felé húzott. Mire kapcsoltam, hogy mi történik, már csukódott a lift ajtaja és vártuk, hogy felérjünk a harmadik emeletre. Csak bámultam fel rá ő pedig levette a napszemüvegét és a sapkáját.
A szívem már eleve úgy vert, hogy már kezdett fájni, de amikor megláttam azt a lehetetlenül világoskék szempárt és a jól ismert csodás arcot, azt hittem elájulok. Ken Sunders megcsókolt és most...
- Mire készülsz? – kérdeztem hirtelen. Ő csak mosolygott rám, kiléptünk a liftből és ugyanúgy húzott maga után, mint előtte. Bezárta magunk mögött a szobája ajtaját és rögtön nekiszorított.
Újra megcsókolt. Csak bámultam rá utána, mint aki szellemet lát.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam. Meg tudsz bocsátani?
- Most mi történik?
Semmi értelmes nem jutott eszembe és a helyzet olyan abszurd és hihetetlen volt, hogy nem hittem el, hogy tényleg megtörténik. Ő csak ledobta a kabátját és újabb apró csókot adott.
- Amit csak akarsz. Azon az előadáson azt hiszem rögtön beléd szerettem. Ahogy utána láttalak nevetni... Csak arra vártam, hogy újra láthassam azt a mosolyt.
Ilyen nem létezik. Ilyen fantasztikus dolog még soha nem történt velem. Felkészültem rá, hogy nem is fog többet, de kihasználtam az alkalmat. A következő pillanatban összeszedtem magam és ezúttal én csókoltam meg őt.
Közben lekerült mindkettőnkről a kabát és már a felsőmmel babrált, hogy az is valahol a földön heverjen. Nem kellett sok idő hozzá, az ölébe ugrottam, ő megmarkolta a fenekem és úgy csókolóztunk tovább. Éreztem, hogy a nadrágjában kezd egyre kényelmetlenebb lenni a helyzet. Megszakítottam a csókot és a szemébe néztem. Ő csak mosolygott rám.
- Ez most tényleg megtörténik? – kérdeztem.
- Ha szeretnéd...
Hülye lennék kihagyni. Még ha csak egyéjszakás is, mert, csak be akart fűzni rá. Végisimítottam az arcát és újra megcsókoltam.
Mire elértünk az ágyig már meztelenek voltunk. Az éjszaka hosszúra sikeredett. Órákig élveztük egymást, éjfél után nem sokkal pedig egymás karjaiban feküdtünk kimerülve. Nagyon aranyos volt, ahogy a fejemet simogatta és néha puszit nyomott rá.
- Nagyon örülök neked – mondta hosszú csönd után.
- Hát még én neked.
- Majd valamikor bepótoljuk a randit is. Jó?
Ez úgy hangzott, hogy nem csak ennyi volt az ismeretségünk. Hihetetlenül boldoggá tett ez a mondat. Ránéztem és elmosolyodtam. Ő is mosolygott. Megcsókoltuk egymást és összebújva aludtunk el.

-VÉGE-