𝐩𝐫𝐨𝐦𝐢𝐬𝐞 ˢᵃⁿᵒ ᵐᵃⁿʲⁱʳᵒ (✓)

𝟎𝟓

Miközben Hinához mentem sikerült bele bottlanom egy részeg emberbe. Egyébként is ettől féltem, de az hogy ittas is még inkább megijeszt. Semmi baj, sok ilyen emberrel volt már dolgom, simán el bánok vele is. Legalábbis ezt hittem, de sarokba szorított és egyáltalán nem tudtam mozogni sem. Már a pólóm alá akart nyúlni mikor valaki hirtelen leütötte. Hihetetlenül meglepődtem és elsőnek fel sem fogtam, hogy mi történt, de aztán láttam, hogy Takemichi mentett most meg. Tényleg nem értem hogyan vonzom ennyire a bajt, csak az ilyen embereket fogom ki és mindig ilyen helyzetekbe kerülök. Mikor este egyedül vagyok a boltban mindig félek nehogy valaki ott is megtámadjon vagy mikor megyek haza. Nem szeretek így élni, abban a tudatban, hogy bármikor, bárhol letámadhat egy férfi csak, mert fiatal lány vagyok. És legtöbbször ezek a férfiak meg is úszák bűntetlenül a tettüket, ami pedig egyenesen undorító. De szerencsére most Takemichi megmentett, akire pont nem számítottam. Nem is tudtam, hogy Takemichi ilyen erős is tudni lenni ha kell.
"Köszönöm Takemicchy! Nélküled megint rossz helyzetben lennék." hajoltam meg.
"Ugyan Sora-chan, segítek amikor tudok." mosolygott rám.
"Lehet önző kérés, de ha nem esik nehezedre elkísérnél Hinához?" kérdeztem félve.
"Én is hozzá tartok, szóval gyere." indult el. Megkönnyebbültem, hogy nem egyedül kell mennem, mert nem lehetetlen, hogy addig még megtalálnak az ilyen emberek.
Sokat hallottam már Takemichyről Hina miatt, de Manjirou is mesélt már róla. Tényleg olyan kedves és önzetlen ahogy mondták. Örülök, hogy Hina mellett egy ilyen fiú van, igazán megérdemlik egymást.
"Szia Hina." köszöntem mikor ajtót nyitott.
"Takemichi? Mit csinálsz itt?" lepődött meg.
"Én bemegyek." kerültem ki Hinát és inkább kettesben hagytam őket. Emma-chan már ott volt így mellé leültem és vártuk Hinát.
Pár perc múlva visszatért a lány és igazán boldognak tűnt. Egy nyakláncot fogott a kezében így gyorsan leesett, hogy biztosan Takemichi adta azt neki.
Hina leült velünk szemben és elkezdtünk beszélgetni. Eléggé feszülten éreztem magam az elején, mert nincs meg szokva, hogy ilyenekről beszélgessek másokkal vagy egyáltalán, hogy ott aludjak egy barátomnál.
"Takemitchy megint verekedésbe keveredett? Mert láttam rajta néhány sebet." kérdeztem.
"Mindig egy új sebbel jön, de sosem foglalkozik önmagával." sóhajtott gondterhelten.
"De nem értem mit csinál, hisz ő nem is a banda tagja." mondtam.
"Viszont Mikey és Draken barátja." válaszolta Emma.
"De még se Baji, se Chifuyu nem jön vissza olyan állapotban mint ahogy Takemitchy szokott." mondtam.
"És Mikey?" kérdezte Hina.
"Ő meg pláne nem. Hisz ő legyőzhetetlen Mikey. Egyetlen egyszer jött el hozzám sebesülten, de akkor sem volt olyan nagy seb." válaszoltam.
" Ahh, mindketten megtaláltátok azt akit szerettek és viszonozzák is. "sóhajtott szomorúan Emma.
"De Manjirouval nem olyan egyszerű mint azt hiszitek." mondtam egyből.
"De legalább mutat feléd érzelmeket." ellenkezett. Igazából igaza van. Mikor még Manjirou nem igazán mutatta ki rendesen, hogy szeret az nem volt a legjobb érzés. Viszont Emma esetében csak az van, hogy egyik sem lép a másik felé. Ha így haladnak soha semmi sem lesz köztük, én viszont ebbe nem szólhatok bele.

Már bőven elmúlt éjfél is, de mi még beszélgettünk és egy filmet is elindítottunk. Hihetetlenül élveztem a lányokkal töltött pillanatot. Jó volt kivételesen nem fiúkkal voltam hanem lányokkal és tudtam velük olyanról beszélni amiről egyébként mással nem tudnék.
Éppen aludni készültük, de valaki csengetni kezdett és igazából egyikünk sem akarta kinyitni az ajtó ilyen késő este. Kissé pánikba estünk, hogy éjfélkor mégis ki csenget így. Viszont bátorságot vettem magamon és én nyitottam ajtót.
Nagy meglepegésemre Manjirou állt ott és amint meglátott magához ölelt. Úgy csinált mintha már ezer éve nem látott volna.
"Manjirou éjfél van. Mit keresel itt?"
"Hiányoztál Sora-chin." mosolygott rám.
"Akkor sem jöhetsz el hajnalban csak emiatt." szidtam le.
"De Sora-chin hiányoztál. Nem bírtam volna ki még egy napot nélküled." ölelt még jobban magához.
"Olyan lehetetlen vagy."
Nekem is jól esett az ölelése és maga a jelenléte. Lehet mindössze csak egy napot nem láttam őt mégis annyira hiányzott már.
"Sora-chin hevesen ver a szíved. Jól vagy?"
"Nem! És ez a te hibád." bújtam hozzá, hogy ne lássa a vörös arcomat.
"Ez is az én hibám? Ne hibáztass már mindenért engem!" háborodott fel.
"Akkor ne legyél te a hibás." tanácsoltam.
"Itt te vagy a lehetetlen Sora-chin."

Fél órát beszélgettünk Manjirouval az ajtóban és csak azért fejeztük be, mert a karjaiban már elaludtam szóval beküldött aludni. Hináék nem kérdeztek semmit sem, de ismerem annyira őket, hogy tudjam kémkedtek.
Késő délelőtt ébredtünk fel, de az is nagyon nehezen ment. Megreggeliztünk a lányokkal aztán pedig Emmával elindultunk haza.
"Y/n-chan vigyáznál a bátyámra? Néha túlságosan is sokat aggódik másokért." állt meg Emma.
"Nem szeretném ha baja esne, csak mert minden terhet magára vesz. Legyél mellette, hogy mikor már összenyomja a sok baj te áttud venni tőle és aztán közösen cipeljétek tovább."
"Mikey mindennél jobban szeret téged és tudom, hogy te leszel az egyetlen akit nem fog elhagyni történjen bármi is." mosolygott rám Emma.
"Meg teszek mindent, hogy segítsek neki, hisz most rajtam a sor." válaszoltam őszintén.
Manjirou az egyetlen akiben vakon megbízhatok, így számára is én leszek az a személy. Nekem csak ő van, ő az egyetlenem, szóval ez természetes, hogy mellette leszek amíg csak tudok. Én leszek a támasza és meg fogom védeni, mégha gyenge is vagyok. Mellette ki fogok tartani, ha már másban nem vagyok kitartó.

𝟐𝟎𝟎𝟓.𝟎𝟗.15.

Azt hittem ez is egy átlagos délután lesz, de anyám ezt nem engedte. A suliban korán végeztem és a munkáig is volt még elég sok idő, így gondoltam haza megyek addig. Ilyenkor a drága nevelő apám is dolgozni van, anyám meg sosincs otthon szóval nincs miért aggódnom. De pont ma maradt otthon és kivételesen nem szórta el a pénzt felesleges dolgokra. És évente egyszer eszébe jut, hogy van egy lánya akivel néha lehet foglalkoznia kellene, ezt a napot választotta ehhez.
"Sora leülnél ide?" kérdezte anya mintha ez olyan átlagos lenne.
"Mi az?" kérdeztem félve mit fog mondani.
"Hogy vagy lányom?"
"Jól."
"Csak ennyi? Nincs valami amit még mondanál nekem?"
"Minek mondanék bármit is neked? Úgy sem hinnél nekem."
"Sora ez mit jelentsen?"
"Azt sem hitted el nekem mikor azt mondtam, hogy megerőszakoltak. Most ha azt mondanám, hogy van egy barátom elhinnéd?"
"Lányom ez a két dolog teljesen más. Sokkal elképzelhetőbb, hogy van egy barátod mint, hogy az apád megerőszakolt."
"Ő nem az apám."
"Akkor ő mégis ki neked? Ha nem lenne ő akkor tető se lenne felettünk. Inkább hálásnak kellene lenned neki!"
"Hálásnak? Talán azért, mert egy 14 éves kislányt kihasznált? És az más dolog, hogy eltart téged. Mert ha esetleg vennéd a fáradtságot és dolgoznál nem lenne szükségünk senkire sem."
"Én felneveltelek téged akkor is ha az apád nem volt mellettem és te ezzel köszönöd meg? Az édesanyád vagyok tud, hogy beszélsz velem."
"Viselkedtél te valaha úgy mint az anyám? Mert nem emlékszem."
"Na most már elég legyen! Fejezd be ezt a beszédet kisasszony!"
"Nem én kezdeményeztem ezt a beszélgetést, ne engem hibáztass."
"Sora! Menj a szobádba."
Persze, most is én lettem a hibás amiért kimondtam az igazságot. Hisz mindig Sora az aki a vétkes és anya az áldozat. A nevelő apámmal is csak azért van, mert így költheti a pénzt anélkül, hogy a kis ujját mozdítaná. Őszintén meg is értem, hogy az édesapám miért hagyta el. Csak nem feltétlen kellett volna engem is.

Ahogy beértem a munkahelyemre alig vártam, hogy végezzek, mert akkor ismét találkozhazok Manjirouval. Legalábbis ebben reménykedem, hogy megint eljön értem.
"Miyagawa Sora?" kérdezte egy srác aki egy kicsit sem volt ismerős.
"Tessék?" fordultam felé.
"Szóval te vagy Sora-chan?" mosolygott rám.
"Igen, én vagyok az. Bocsánat, de én nem ismerlek téged."
"Majd meg fogsz ismerni." hagyott is egyedül. Ez eléggé fura volt és nem csak maga a beszélgetés, de a fiú is. Fogalmam sincs ki lehetet ez és mit jelent az amit mondott. Viszont megjegyzem azt a tigris tetoválást a nyakán.