Természetes szépség

Egy padon ülve kémleltem a fodrozódó vízfelszínt, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt a morajló tóra, s a mögötte elhúzódó parkra. Épp előttem vonult végig a futópálya, melyen csupán elvétve kocogott el egy-egy sportoló.
A festői tó nyugalmat árasztott, ám ez alkalommal valami szokatlan érzékiséget is észrevehetettek a hozzám hasonló gyakori vendégek a Szikra parkban. Ezt a pillanatot szerettem volna lefesteni akkor, amikor hirtelen a látószögembe billegett egy dekoratív lány.
Egyetemista korúnak tűnt, selymes szőrmekabátot viselt, mély tengerészkék árnyalatú magassarkú cipővel. Hűvös őszi délután lévén egyik kezével összehúzta magán a kabátot. Idegesnek látszott, arca gondterhelt volt. Amikor elhaladt a padom előtt, megéreztem ibolyaillatát.
Biztosan randevúja lesz - gondoltam magamban könnyelműen, s amint kisétált a képből, újra a vászonra koncentráltam.
Kis idő múlva azonban újra megismételte a kört a tó körül, majd még egyszer.
Felismertem cipősarkának egyre hangosódó sarkának kopogását a földön.
Hamarosan egy fiú tűnt fel a láthatáron rózsacsokrot lóbálva.
Roppant eredeti.
Integettek egymásnak, s a leányzó végre elmosolyodott.
A magabiztos srác kimértem adta át neki a csokrot.
  - Ez nagyon szép, Péter, köszönöm! - hallottam a lány meglepően mély hangját.
  - Virágot az édes Virágnak - próbált csábítóan hangsúlyozni Péter. Ezentúl pedig együtt kezdték róni a köröket.
Mikor elhaladtak előttem, még egészen harmonikusnak tűntek, valami mégsem stimmelt.

A kék színt éppen a feketével kevertem a palettámon, mikor egy határozott csobbanást hallottam a jobb oldalam felől.
Felálltam a vászon mögül, hogy megnézzem, mi történt. Virág a mólótól pár méterre kapálózott az ellenkező irányba. A rózsacsokor elúszott mellőle, s tündöklő, füstös sminkje halványulni kezdett, egyre több vízcsepp érte, s  teljesen eltűnt, ahogyan hajának makulátlan fürtjei is.
  - Hogy nézel már ki? Ugyanolyan felszínes kurva vagy, mint a többi - ordította indulatosan a másik fél, s mire Virág a fadeszkákra kapaszkodott, Péter már messze járt.

Hangos zokogás kíséretében húzta fel magát, s úgy ült le, hogy lábai még mindig a vízben lógtak. Megalázták, ezt bárki nehezen viselte volna el. Úgy vette le elázott szőrméjét, mint akit háborúban lőttek meg. Szívből sajnáltam, de nem mentem közelebb hozzá, ugyanis felfigyeltem egy magas, igazán jó kiállású lovagra, aki közelített felé. Igaz nem lóháton, hanem sportszerkóban és futva, de legalább annyi magabiztossággal.

  - Jól érzi magát? - érintette meg gyengéden a lány rázkódó vállát.
Virág fátyolos tekintettel nézett rá, s ugyan meglepte a mellé guggoló férfi, lágyan bólogatott.
  - Minden rendben, csak az egyik cipőm... Lerúghattam, mikor... - s újra könnyekben tört ki.
Ekkor a lovag lekapta magáról a kabátját és Virágra terítette azt.
A lovag önfeláldozóan a vízbe csúszott, szerencsére nem volt mély, pár percnyi lemerülés után meg is találta a vízben kallódó fél pár magassarkút. Ezt a mázlista lányt egy fantasztikus úszóval hozta össze a sors. Virág lélegzetvisszafojtva figyelte, azt hiszem, fel sem fogta, ami történik. A lovag nemsokára diadalittasan úszott ki a magassarkúval.
  - Minden rendben van, ne aggódjon. Már nem érheti semmilyen baj - adta a lány kezébe a cipőt.
  - Nem is tudom hogy köszönjem meg... - akadt meg a lány, mélyen a fiú szemeibe nézve.
  - Vilmos. Ne köszönje meg, inkább jöjjön velem, itt van egy kávézó a közelben. Csurom víz a ruhája, nem örülnék neki, ha meghűlne- majd támogatóan felsegítette a mólóról, karjával végig biztosítva, hogy Virág el ne csússzon vizes cipőjében.
Legyőzött a kíváncsiságom, így utánuk mentem, s drukkolni kezdtem nekik. Reméltem, hogy Virágnak nagyobb szerencséje lesz Vilmossal, olyan udvariasnak tűnt.

A kávézóban Vilmos leültette a lányt egy asztalhoz és forró csokit rendelt maguknak. Virág meg volt szeppenve, rá sem ismertem arra az elegáns léptekkel vonuló, igéző tekintetű lányra, akit először megláttam.
- Nincs itt semmi látnivaló - szólt emelt hangon Vilmos a kávézó bámuló szempárjaihoz.
Virág hálásan nézett a fiúra, ugyanis mindenki kellőképpen megrettent tőlük.
A vastag kabát majdnem leért a lány bokájáig, szinte elveszett a kabátban, s amikor ezt észrevette, végre elkacagta magát.
Szinte hallottam, ahogyan leesik egy hatalmas kő Vilmos szívéről.
- Ne haragudjon, hogy szóba hozom, de meg kell, hogy kérdezzem ezek után...Láttam, ami történt. Csak arra lennék kíváncsi, hogyan tehette ezt Önnel ez a ... ez az alak? - kérdezte szándékosan kikerülve a "férfi" szót. Közben a kávézó  alkalmazottjai készségesen törülközőket hoztak nekik.
- Fogalmam sincs. Minden olyan jól indult és Péter is olyan kedvesnek tűnt. Amikor még otthon készülődtem úgy éreztem, enyém a világ és most itt ülök,
csuromvizesen, s nem csak a sminkemet mosta le az a fránya, koszos víz, úgy érzem, megfosztott az önbizalmam leghalványabb foltjaitól is. Tudja, ez volt az első találkozásunk. Egy közös ismerősünk volt, aki határozottan állította, hogy minket egymásnak teremtettek. A randevú elején olyan udvarias volt, aztán meg mit tett... láthatta. Vilmos, Ön férfiből van, most lát először, kérem mondja meg nekem őszintén tényleg visszataszító lennék így... ahogyan az Isten megteremtett? - újra szipogni kezdett, s akkor Vilmos óvatosan megölelte. Nem volt indiszkrét, vigyázott, hogy Virág biztonságban érezze magát.
- Ön így is gyönyörű. Higgye el nekem. Sőt, Ön éppen az a fajta hölgy, aki ugyan sminkkel és makulátlan frizurával is szép, sokkal szebb, ha önmaga, és ki is van békülve önmagával. Egy olyan valószínűleg nárcisztikus személy, mint ez a Péter azt sem érdemli meg, hogy Ön egyáltalán ránézzen. Meghívhatom még egy forró csokira? - Simogatta meg törődően a lány hátát.
- Köszönöm, Vilmos. De kérem, cserébe  meséljen, talán egy pszichológushoz
van szerencsém?
  - Ilyen kiszámítható lennék? Eltalálta. Tavaly végeztem a szakon. S ön?
  - Biztosan nem erre tippelne, de építészmérnök hallgató vagyok. Amiket mondott... Remek érzéke lehet a hivatásához - kezdett egyre felszabadultabban csevegni Virág, s úgy vettem észre, lassan ismét visszatalál az önmagához vezető ösvényre.

Megnyugodva sétáltam vissza a magára hagyott festményhez. A tó vizét már nem láttam ugyanolyannak. Szinte gúnyolódtak rajtam hullámai. Végtelenül boldoggá tett, amit láttam, s ez vissza is köszönt rám a vászonról. Sokkal naposabb lett a végeredmény, mint valójában ez a délután volt, sokkal élénkebb kék.
Elégedett voltam a végeredménnyel, s azt próbáltam kitalálni, a lakásom mely pontjához illik majd jól a kép, amikor egy ismerős kopogásra lettem figyelmes, no és felszabadult, hangos nevetésre.
Rájuk nézve értettem meg, mit jelenthet a kémia két ember között. Virág a teljesen természetes külsejével is tündökölt, s olyan lehengerlő kisugárzással vonult végig Vilmos oldalán a járdán, hogy nyilvánvalóvá vált számomra, mi a különbség szépség és természetes szépség között. Egy hirtelen ötlettől vezérelve szólítottam meg őket.
- Bocsánat, nem akarlak titeket feltartani, de kérlek, fogadjátok el tőlem ezt a festményt. Minden jót kívánok nektek a továbbiakban! - szólítottam meg őket.
- Milyen kedves! Köszönjük. És ez a festmény, egyszerűen mesés!
- Vigye haza, Virág, így bármikor, ha ránéz, önmagára ismerhet: Természetes szépség  - vizslatta Vilmos mosolyogva a művet - hazakísérem. És meg ne próbáljon ellenkezni! Önnek pedig további szép estét kívánok. Remélem, láthatjuk még ehhez hasonló, kivételes festményeit. Igazán tehetséges. Ne hagyja abba!

Elköszöntünk egymástól, majd addig néztem utánuk, míg alakjuk egybeolvadt az utat szegélyező kandeláberek fényével.