Egy kvibli lány naplója -Tekergők kora

24. Újra a Black házban

Marlene, a Siriusszal valló romantikus seprűútja után teljesen megváltozott. Egy szót sem beszélt, csak lehorgasztotta a fejét, még arról sem panaszkodott, hogy az egész délutánt „Black-kel” kellett töltenie. Úgy döntöttem inkább nem faggatom, mert az elég kínos lenne a részemről. Marlene-t ismerve, ha valami nyomja a lelkét, úgy is elmondja. De ez nem történt meg, sőt másnap is feltűnően csendes.
Idő közben Lily is megbékélt a Perselusszal vívott párharca óta, így össze dugtuk a fejünket, hogy megvitassuk, vajon mi nyomhatja, máskor cserfes barátnőnk szívét.
- Marlene még sosem maradt huszonnégy óránál több ideig csendben! – súgja oda Lily.
- Azt hittem ki fog tálalni egy idő után, de még mindig csak olvasgat! Érted? Marlene olvasgat! – elnevetném magam, ha az említett épp nem mellettünk ülne a nagyteremben.
- És nem is evett valami sokat – állapítja meg Lily.
- Tudom, hogy rólam beszéltek! – szól egy rekedtes hang, de az illető nem pillant fel ránk.
- Akkor elárulod, hogy mi történt veled? Tegnap óta némasági fogadalmat tettél! Mi történt veled és Siriusszal?  
Marlene egy pillanatra megrezzen, és nemcsak Sirius neve hallatán, hanem mert az emlegetett épp ebben a pillanatban masírozik be a nagyteremben. Mikor kiszúrja Marlenet kacéran rákacsint és mosolyog.  
Marlene tövig vörösödik és zavarában füle mögé igazítja hajtincseit.
- Ó! – Lily csak ennyit reagál a röpke jelenetre. Egyre gondolunk. Azt hiszem tegnap délután nemcsak nekem csattant el az első csók…
Sirius direkt az asztal túlsó végén telepszik le barátaival. Vele van Remus is, akivel egy meleg mosollyal üdvözöljük egymást. Sirius elkapja a pillanatot és az arca komorrá válik, de nem szól egy szót sem. Inkább nagyot harap az egyik fánkból.
- Na, mi hír a Paradicsomban? – tudakolja kíváncsian Lily. Tudom, hogy Remusra és rám céloz.
- Ó, ott minden rendben! – sóhajtok - Minden rendben!

Az év utolsó tanórái következnek. Az egész iskola karácsonyi lázban ég és azt kívánom, bárcsak itt tölthetném az ünnepet, de sajnos erre semmi esélyem. A nagyterembe egy óriási fenyőfát állítottak a tanárok, aminek díszítéséért a Hugrabug ház diákjai felelnek, így kicsit több sárga dísz kerül fel az ágakra, mint ahogy egy átlagos fenyőfához illene. De így is elragadó!
Én még sosem díszítettem karácsonyfát, pusztán abból az egy okból kifolyólag, hogy a Balck házban ez nem hagyomány. Ugyan megünneplik a karácsonyt, de ez ki is merül abban a puccos parádéban, amit az anyám bálnak nevez.  
Görcsbe rándul a gyomrom, ha a szünetre gondolok. Nem akarok elmenni! Tudom, hogy ez lehetetlen, de bárhova szívesebben mennék, mint haza. Mert már nem a Black kúria az otthonom! Hanem a Roxfort!

Az utolsó óránk tánc volt. Könnyű lezárása a félévnek. Immár a folyosókat rójuk tudva, hogy csak össze kell pakolnunk az utazóládába és vár ránk egy hosszú téli szünet. Bár ne lenne…
Épp a klubhelység felé igyekszem, mikor egy nyers hang állít meg a folyosón.
- Ms Black!
Megpördülök. Legnagyobb meglepetésemre Mr. Roovel az. Épp a sötét varázslatok kivédése terem ajtajában állt, mikor kiszúrt. Katonás léptekkel közelít felém és egy hirtelen mozdulattal belibben elém.
- Válthatnánk pár szót a tanteremben?
- Most? – pillantok értetlenül a barátnőimre – Persze! – egyezek bele gyanútlanul.
- Majd vacsoránál találkozunk! – int búcsút Lily és Marlene.
Mr. Roovel bevezet a tanterembe, ahol, mint mindig, most is teljes sötétség uralkodik. Csupán pár gyertya nyújt némi megvilágítást. Fél év alatt már megszokhattam volna ezt helyet, de még mindig végigfut a hátamon a hideg, ha belépek ide.
- Kérem foglaljon helyet!
Roovel egyből a tanári asztalnál terem. Észre sem vettem mikor zárta be az ajtót maga mögött.
Féloldalasan leülök az egyik székre.
- Ne haragudjon, hogy a szünet kezdete előtt feltartom, – kezdi könnyed hangnemben - de lenne egy halaszthatatlan dolog, amit meg kell beszélnem magával!
- Igen? – a hangom magasabban cseng, mint szeretném. Nem kell mitől tartanom! Hiszen csak egy tanár! – A jegyeimmel kapcsolatban?
- Nem, egyáltalán nem! Én azon kevés tanárok egyike vagyok, aki nem a tesztjeik alapján ítéli meg a diákjait. Bár szó se róla, maga eddig kiválóan teljesített azokból is!
Mr. Roovel lassan feláll. Kezét a háta mögött kulcsolja össze.
- Most viszont fontosabb dolgokról kell beszélnem magával. A képességeiről.
- A képességeimről? – kerekedik el a szemem.
- Azt hallottam, hogy maga egy kivételes boszorkány! -  emeli fel kissé a hangját – Kivételes adottságokkal.
A torkomra forr a szó;
- Hát, … nem mondhatnám, hogy olyan különleges lennék!
Mr. Roovel kissé oldalra billenti a fejét.
- Tudtommal jövőbe látni, csak kevesen tudnak, Ms Black.  
- Nem tudok a jövőbe látni! – a hárítást tartom az egyetlen lehetőségnek, mert fogalmam sincs mégis honnan hallott erről a tanár úr.
Mr. Roovel azonban folytatja;
- Maga még fiatal, mégis kiválóan varázsol varázsige vagy pálca nélkül. Erre csak tapasztalt varázslók képesek.  
- Téved! Egy nyolcéves kisgyerek is tud szavak nélkül varázsolni. Így nyilvánul meg a mágia – hirtelen összerezzenek, mert ebben magamra ismerek és nincsenek valami szép emlékeim róla.
A tanár úr úgy vizslat a tekintetével, mint aki pontosan tudja, hogy mire gondolok.
- Tudja, magában sokkal több erő lakozik, mint gondolná! Már az első pillanattól kezdve éreztem. Jómagam sokat tanulmányozom a mágiát és egyből megérzem, ha valaki jócskán bővelkedik benne.
Ironikus ezt hallanom.
- De azt is tudom, - a hangja hirtelen komorra vált - hogy problémái vannak. Nehezen tudja kordában tartani. Mintha maga ellen fordulna a saját ereje. Furcsa álmok, rossz közérzet és ha mérges – viszi fel a hangsúlyt - akkor jobb nem tartózkodnak a közelében.  
- Már megtanultam kezelni! – csattanok fel.
- Valóban? Vagy csak ezt hiszi, mert már egy ideje nem robbantott fel semmit, vagy nem okozott kárt senkibe? Attól a kihasználatlan erő ott forrong magában.
Az arcomból kiszökik a vér. Fogalmam sincs Roovel honnan tud mind erről, de félek, mi van, ha igaza van?
- Én segíthetnék! Megtaníthatnám hogyan tartsa kordában fékezhetetlen mágiáját és hogyan használja ki képességeit. Higgye el, sokkal több rejlik magában, mint hinné! Cserébe csak egyetlen dolgot kérek.
- Mi lenne az?
- Az elkötelezettsége!
- A mim?
- Majd megtudja, ha eljön az ideje! És hamarosan el fog, előbb, mint gondolná. Csak azt kell megígérnie, hogy hallgat rám és követi az utasításaimat!
Hirtelen bekapcsol egy vészjelző a fejemben. Valamiért már egyáltalán nem tetszik az ajánlata.  
- Azt hiszem, a maga segítsége nélkül is boldogulok! – azzal felpattanok.
Mr. Roovel újból felemeli a hangját;
- Tudom, hogy azt hitték magáról, hogy kvibli.
Összerezzenek. Ugyan senki sincs a teremben rajtunk kívül, de a legnagyobb titkomat, akkor sem szeretem kimondva hallani.
- És tudom, hogy sosem járt a Durmstrangba. Bár bájos kis hazugság, azt meg kell hagyni.
Tövig vörösödöm.
- De én ezért nem rovom meg magát! Viszont tudok róla!
Hirtelen megértem, hogy mit akar ezzel mondani. Egy kelepcébe sétáltam.
- Szüksége lesz a segítségemre!  - jelenti ki Roovel, ellentmondás nem tűrően – Csak engedelmeskedjen és nem lesz baj! Ígérje meg!
A fejemben mérlegelnem kell. Régen mindent megadtam volna egy tanárért, aki segít és válaszokat ad, de ismeretlen árakon nem bocsátkozom fogadásba. Viszont, ha nem megyek bele az ajánlatába, valószínűleg mindenki megtudja a titkaimat. Tudom, hogy nincs más választásom.
- Rendben! – sziszegem, azzal amilyen gyorsan csak lehet, kiviharzok a teremből.

Bosszúsan dobálom bele a ruháimat a fekete ládába. Fejemben Mr. Roovel szavai csengenek. Magában sokkal több erő lakozik, mint gondolná! Szüksége lesz a segítségemre!
Mégis mi a fenét jelentsen mindez? Mit akar tőlem? Tudom, hogy Mr. Roovel is mardekáros volt, márpedig a mardekárosok semmit sem tesznek puszta szívjóságból! Valami mozog a háttérben, amiről én nem tudok.
- Te már pakolsz is?
Összerezzenek és kiejtem a kezemben tartott tankönyvet.
- Ó, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – szabadkozik Emmeline, aki ebben a pillanatban lépett be a szobába.
- Semmi baj, csak ügyetlen vagyok!
- Tudod, hogy csak holnap indulunk, ugye?
- Igen! De már esteledik és nem akarok mindent az utolsó pillanatra hagyni.
Emmeline lehuppan az ágyára.
- Nem szívesen mész haza, igaz?
- Most vagyok otthon! – jelentem ki makacsul.  
Emmeline elmosolyodik;
- Hát persze! Úgy értettem, hogy a Black házba.
- Valahogy csak kibírom.
- Én is biztos halálra unom majd magam a karácsonyi bálon!
Abba hagyom a rámolsát és hátrapillantok a lányra;
- Te is ott leszel?
Emmmeline bólint.
- Anyám hívott meg? – kérdezem, mert eddig a Vance család sosem kapott meghívást. Az anyám nem tartotta őket elég elitnek hozzá.
- Igen – feleli kurtán.
- Ami azt illeti nem az a legnagyobb baj, hogy unalmas, hanem hogy őrültségeket beszélnek – hirtelen elhallgatok. Hiszen a Vance család is aranyvérű. De Emmeline helyeslően bólint.
- Képzelem.
- Ha felveszed a legszebb ruhád, nem lesz baj! Csak sárga ne legyen. Vagy rózsaszín. Minél sötétebb annál jobb!
Elnevetjük magunkat. Örülök, hogy lesz legalább egy barát holnap velem a bálon.

A vonat fehér gőz kíséretében áll meg a King’s Cross pályaudvaron, kavargó felhőbe csomagolva a járművet. A diákok állatkáikat és nehéz bőröndjeiket cipelve bukdácsolnak le a vonatról. Ugyan bagoly nélkül érkeztem a Roxfortba, most még is Zeusszal térhetek haza, aki kissé meghízott ez alatt a fél éve alatt, így már a kalitka kezd szűkös lenni a számára.
- Jaj, de nehéz vagy! – sóhajtok, mire a madár, sértődötten csapkodni kezd a szárnyával. Így a ládámmal, már nem bírok.
- Segítek! – ugrik mellém Remus.
- Köszönöm! – sóhajtok fel megkönnyebbülten. A fiú egy szempillantás alatt leemeli a bőröndöt a vonatról, míg én megnyugtatom a zabos madarat. Azután Remus elszelel, hogy segítsen az elsőéveseknek, de megígéri, hogy utána visszajön.  
Hosszas búcsút veszek a lányoktól és némi irigyléssel hallgatom terveiket a szünetre. Marlene Franciaországba megy síelni a szüleivel, míg Lily sütőleckéket fog venni a nagymamájától, ahol karácsonyi süteményeket fog megtanulni elkészíteni. Megöleljük egymást, utána a lányok eltűnnek a fal mögött, én pedig egyedül maradok. Siriust várom. Helyette azonban Remus bukkan fel széles mosollyal az arcán.
Olyan deja vu fog el. Hihetetlen mi minden történt, mióta legutóbb itt álltam. Izzadt kézzel szorongattam a bőröndömet és senkit nem ismertem. Akkor is Remus segített felcipelni a csomagomat, noha akkor még fogalmam sem volt, hogy beleszeretek a fiúba. Azóta barátokra tettem szert, titkokat tártam fel, tilosban jártam – nem is egyszer - és most újra itt állok a fekete mozdonyon merengve.  
- Hol járnak a gondolataid? – kérdezi Remus az arcomat tanulmányozva.
- Csak azon, hogy mi minden történt velem, mióta roxfortos diák lettem.
- Hát ige, a Roxfortban sosem unatkozik az ember.
- Az biztos! – nevetem el magam.
Remus a zsebébe nyúl és egy kis barna ékszerdobozt vesz elő.
- Boldog karácsonyt!
- Ó, milyen figyelmes vagy! – veszem el a kis csomagot, majd szégyenkezve folytatom – De én nem vettem neked semmit!
- Nem baj! Én se vettem. Csak egy kis apróság.
Felnyitom a dobozt, amiben egy kis karkötőt találok. Látszik rajta, hogy kézzel készült. Bőrszalagokkal van körbe fogva, közepében egy kerek, tejfehér holdkővel.
- Remus, ez csodaszép! – egyből a csuklómra is csúsztatom a kis ékszert.
- Semmiség! De ez még nem minden…
- Ariah! – szól egy fagyos hang.
Kipillantok Remus háta mögül. Sirius áll a peronon, kezében a bőröndjével, alakját félig elhomályosítja a vonat füstje. Minket bámul. Kendőzetlenül. Arca sok mindent elárul.
- Indulnunk kell! – parancsolja.
Vetek egy pillantást Remusra. A fiú haloványan rám mosolyog, majd lehajtja a fejét.
- Kellemes ünnepeket!
- Neked is!
Azzal tovább áll. Odasétálok Sirius mellé, miközben próbálom kerülni a tekintetét.
- Indulhatunk? – vonja fel az egyik szemöldökét.
- És Regulus?
- Ő más társaságot választott – húzza el a száját.  
- Értem.
Sirius a karját tartja. Belekarolok, majd beszippant a kavargó örvény, amitől legszívesebben kidobnám a taccsot.

Alkonyodik. A Black kúriára sötét homályok telepednek. A szél csípősen fújja az arcomba a havat. Sóhajtok. A hoppanálás okozta kavargó gyomrom semmi, ahhoz az érzéshez képest, amit ez a ház látványa okoz bennem.
Felnézek az épületre;
- Hát itt volnánk! Megint!