Fognyomok (Supernatural 18+)

6. fejezet

Még a kocsiban letépem a papírzacskóra firkált címet, és a kabátzsebembe gyűröm a fecnit. Egy mély és igen frusztrált sóhaj után nyitok be a szobánkba, mert pontosan tudom, mi vár rám. Gyorsan leteszem az ebédet az asztalra, és a dúvadként felém tartó öcsémre pillantva, védekezőn feltartom magam elé a kezeimet.

- Ne is kezdd el, Sammy. Tudom, hogy igazad van. Tudom, hogy egy hülye vagyok. Bármit is vágnál most a fejemhez, tudd, hogy én csak bólogatni fogok. Mert teljesen igazad van.

Már épp vette a nagy levegőt, hogy azzal együtt kitörjön belőle egy kiadós fejmosás is, de ezzel megleptem. Egy kicsit visszahőköl, és a szája is nyitva marad egy pillanatra, mielőtt végiggondolná, ezek után mit mondjon.

- Ezzel még nem úsztad meg - vonja össze a szemöldökét, és leül az egyik székre.

- Volt segítségem, ha ez számít... - húzom el a szám sarkát, és én is leülök, tisztes távolba tolva tőle a másik széket. Legalább az asztal legyen köztünk, ha mégis úgy döntene, hogy kinyiffantana, és gyorsan kell reagálnom.

- Ki? A hadnagy?! - nevet fel gúnyosan, és felnyitja az egyik dobozt, amiről első pillantásra tudja, hogy nem az övé, így fintorogva elém tolja.

- Nem. Egy Ranger. A négyből két lányt ő intézett el - vallom be, de tovább is megyek. - És valójában Edwardot sem kaptam volna el, ha ő nincs.

Nem egyszerű dolog ezt így kimondanom, de ez az igazság. Ha Walker nincs ott, valószínűleg a hadnagy már nem is lenne életben, és bár a lányokat feltehetőleg egyedül is el tudtam volna intézni, az a dög folytatta volna, amit elkezdett, mert kicsúszott volna a kezeim közül. Ha nem nézem a Ranger arcát közben, ezt így józan fejjel pontosan le tudom vezetni, csak ha a közelemben van, akkor jönnek az irracionális gondolatok. Egy arc miatt.

- Vadász? - vonja fel a szemöldökét csodálkozva, miközben kicsomagolja az ebédjét. A kedvencét hoztam. Ha ezzel nem veszem le a lábáról, akkor semmivel.

- Azt mondja, nem. De én nem hiszek neki - vonom meg a vállam, és a tripla baconös burgerembe temetkezem. Éhen halok. És valamibe kapaszkodni is szeretnék, miközben a Rangerről kell beszélnem, akiről egyáltalán nem akarok. Főleg nem az öcsémmel.

- És mi van az ötödik lánnyal? Eltűnt?

- Nem, dehogy! Az is el van rendezve. A legfiatalabb még láncon volt, azt lehet, hogy a hadnagy intézte, amíg én a teremtőjük után futottam. De lehet, hogy nem - harapok még egyet, és teli szájjal vigyorgok az öcsémre. - Csak szarul éreztem volna magam, ha kapásból azt mondom, ötből hármat a Ranger nyomott le - vonok vállat, mire hitetlenkedve megcsóválja a fejét.

- Akkor sem kellett volna... - kezdi, de azonnal leállítom.

- Tudom. Oké, Sammy? Tudom - vágom rá egy kissé ingerülten, jelezve, hogy ne ragozzuk tovább, amiben amúgy is egyetértünk, és a szemetesbe dobom a kiürült dobozom.

Sóhajt egy nagyot, és bár már sokkal kevésbé tűnik feldúltnak, pontosan tudom, hogy a következő ügyünknél ennek még meglesz a böjtje. Ennek ellenére nem bánom, egy pillanatra sem, hogy ehhez nem engedtem közelebb. Még ha az igazság az is, amiben nehezemre esik hinni, hogy Walker egy egyszerű földi halandó, és a hasonlóság kettejük között csak a véletlen műve, akkor is jobban érzem magam így, hogy Sammyt nem tettem ki ennek az egésznek.

Ledobálom az izzadt és itt-ott vérfoltos ruháimat az ágyam mellé, és lezuhanyzom, mielőtt elindulnék.

- Kiszellőztetem a fejem - mordulok rá, mint aki nem akarja, hogy újra és újra megpróbáljon belekezdeni a szentbeszédbe, de valójában csak nem szándékozom elmondani neki, hova megyek.