Főcímlapon

41

Ahogyan eltávolodtam Eriktől és a csók emlékétől, úgy kerültem egyre közelebb Ervinhez és Dominikához. Na meg a téli bálhoz.

Habár Ervin lelepleződése előttem elég nagy dolog volt, a háttérben lassan, de biztosan egy még inkább fölénk tornyosuló probléma árnya tűnt fel. Azóta, amióta Felmászott Erik ablakába, majd Soma karjaiba hullott alá, mint egy hercegnő, Dominika időről-időre kislányos rajongással tekintett az ő páncélos lovagjára. Ez pedig sem az én, sem pedig Kitti figyelmét nem tudta elkerülni.
Mesébe illő párunk is velünk volt, mikor ruhát mentünk próbálnia főtéri üzletek egyikébe. Mivel mindenki kerülte az Eset említését, egy kínos beszélgetés után úgy egyeztünk meg, hogy nem párokban megyünk a bálra, hanem igen klisésen: egy csapatként. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez a csapat a táncparkett közelébe érve bizony fel fog bomlani, főleg ha a lassúzásra kerül sor. A kérdés már csupán az volt kikre.

Habár Meme, azaz Remény, Dominika húga, eléggé felháborodott, hogy nem a "Genie"-be mentünk vásárolni, néhány anyagot nélkülöző ruhából hirtelen összecsapott kiállítás meggyőzte őt, hogy ezekkel nem fogunk bejutni nem, hogy a bálra, de a kampuszra sem, annyira extrémek voltak. Ám mivel ő volt a szakértő, mindenképpen el kellett jönnie velünk.

- Na guppik, -robbant be az általunk kiválasztott hatalmas üzletbe.- indul a vadászidény!

Tömött sorokban álltak a vállfára akasztott ruhák, köztük néha elő-előbukkanó fejtetőkkel, de nagy általánosságban alig láttál tovább a tülltől, ami körbevett téged. A hatalmas estélyiken átvágva próbáltam eljutni egy már messziről kiszúrt darabig, mikor valami elkapta a lábamat.
A sikolyomat az engem körbevevő anyagok szinte teljesen eltompították, ám a lábam kiszabadítása érdekében tett rúgásomat még azok sem tudták visszafogni.

- Áú! -jött a méltatlankodó hang a bokám környékéről. Némi mozgolódás után egy macskafüles sapka bukkant elő egy fejjel együtt.- Muszáj volt ekkorát rúgnod? 

- Muszáj volt pont a bokámat elkapnod? -feszült meg az állkapcsom.- Amúgy is, mégis mi a francért kúszol a ruhák alatt, mint valami diliházból szabadult?

- Megfigyelésen vagyok, kövess! -csak a ruhák szegélyének mozgásából tudtam kikövetkeztetni éppen merre kanyarog, ahogy elhaladva mellettem minél messzebb kalauzolt a célomtól.

- Néha tényleg nem értem ilyesmi miért csak velem történik...-mormoltam szemforgatva.

- Ott vannak! -egy kéz ugrott elő és egy teleszkópot megszégyenítő pontossággal mutatott Dominika és Soma irányába, akik valahogy összekeveredtek még a bejáratnál, majd egy szempillantás alatt eltűntek előlünk. Kettesben.

Dominikának egyértelműen tetszett a legjobb barátunk. Mármint nem vagyok valami nagy szerelmi guru, de abból ahogyan mindig lopva rápillant, mikor valami nagyon menőt, vagy furcsán kedves dolgot csinál, elég sok mindent elárul. Keresi a közös érdeklődési köreiket és próbál minél közelebb kerülni hozzá, mégha ez általában elég...gyatrán is megy neki.
A több réteg bársony anyag közt éppen látni véltem a sziluettjüket. Barátnőnk egy méregzöld ruhát forgatott, miközben csak úgy "félvállról" egy egyáltalán nem váratlan kérdést tett fel.

- Te már elhívtál valakit a bálba? -szerinte nem kell leírnom ez a kérdés mégis mennyire reménykedően és bizonytalanul hangzott.

- Ú, rendesen a közepébe vágott! -suttogta izgatottan Meme valahonnan...lentről.

- Azt ne mondd, hogy te is a ruhák alatt kúszol-mászol! -sziszegtem hitetlenkedve.

- Ssss! Hallani akarom! Somáról áradozik már egy ideje, szóval kíváncsi vagyok a fejleményekre!

- Még nem. -Soma hangját hallva mindhárman a ruháknak feszültünk, várva a választ.- De már azt hiszem tudom kit fogok elhívni.

- Tényleg? Kit? -Dominika hangja ha lehet még magasabb lett annyira belelkesült. 

- Nem mondhatom el, de annyit elárulok, hogy nagyon közel került hozzám az elmúlt időben. -játszotta a rejtélyeset Soma.

Hirtelen valamiért már nem akartam tovább ott maradni. A barátainkat hallgatni. Kémkedni. Megjátszani, hogy nem tudom miért nem mondja el Dominikának kit hív el a bálba. Vagy egyáltalán itt lenni. Egy ideje most először tört rám az az érzés, hogy hiányzik még valami.
Valaki.
Erik hirtelen robbant be az életembe és éppoly hirtelen távozott is belőle, még ha mindenki szerint csak átmenetileg is. A többiek meséltek az ilyen eltűnéseiről és a még titokzatosabb felbukkanásairól. A különbség a kettő között én voltam. A távozásnál való jelenlétem és a tény, hogy most magyarázattal tartozott valakinek. Normál esetben nem kérdezősködnék utána, hiszen nem az én dolgom, de...megcsókolt. Ez pedig fenekestül felfordított mindent, amiről azt hittem biztos fogódzkodó az életemben. Azt hittem független vagyok és önálló. Nem akartam pasit, nem akartam egyetlen olyan férfit sem az életembe, aki megmondhatja mit csináljak.
Erre egyből kaptam egyet, aki kémkedett utánam, de a barátom lett és mellettem van, meg egy olyat, akit utáltam, aztán a barátom lett, megcsókolt és itt hagyott. Most pedig minden arra az érzésre emlékeztet, amit mindig akkor éltem át, ha mellettem volt.

- Hanna! -hallottam meg Kitti hangját. Odafordulva vettem csak észre aggodalmas pillantását és a kezét a vállamon, aztán mintha rájött volna valamire, az arca átformálódott és ismét vidáman vigyorgott rám.- Lemaradtál az év legnagyobb visszautasításáról.

- Mi? Mi történt?! -ébredtem fel újra és kezdtem el ismét visszatérni önmagamhoz.

- A nővérem megkérdezte Somát, hogy mekkora az esély rá, hogy ő az a valaki, akihez ennyire közel került... -gesztikulált össze-vissza Meme.

- Mire a jóbarátunk értetlenkedve megjegyezte: "Hát végülis már nem hívsz ufónak, szóval ezt inkább nevezném egyszerű emberi kedvességnek." -dörmögte Kitti, mire egy rég nem látott vigyor kúszott az arcomra.

- Szegényke még nem érti. -csóváltam meg a fejem.

- Amúgy meg ne hidd, hogy én a divatzsaru nem vettem észre milyen elszántsággal nidultál meg a felé a krém színű ruhácska felé! -ragadta meg a karom Meme és elkezdett a föld felé húzni.- Kövess csak!

- Ne! Nem akarok a ruhatengerbe fúlni! -ellenkeztem, holott már csak a nyakam és a fejem látszott ki a habok alól.- Végem! Ó végem, beszív a mély!!!

Majd nem maradt más belőlem, mint a ruhák alatt kúszó hullámok egyike. Nem sokra emlékszem már belőle, de arra igen, hogy rettenetes élmény volt, amit többé nem akarok megismételni.
Ennek ellenére mikor felbukkantunk a mélyből, a próbafülkék egyikében találtam magam, velem szemben egy rakat habos-babos ruhával, két oldalamon meg egy-egy döbbent arckifejezésú barátnőmmel. Soma holtsápadt volt, Meme elégedett vigyorgott, Dominika pókerarccal nézett rám, Kitti meg rázkódott a röhögéstől.

- Csak én nem emlékszem hogy kerültem ide? -a hangom tétova volt, a karjaimat magam köré fontam.

- Az író úgy döntött, megóvja az olvasóit a sok rettenettől, amiket odalent láttunk és inkább nem írja le mi minden történt amíg ott voltunk. -jegyezte meg teljes közönnyel Meme és egy vérvörös ruhát nyomott a kezembe.- De erről nem beszélhetek, szóval irány próbálni!