Szerelem és Varázslat /Cedric Diggory ff. /

~Második fejezet~

/,,A szerelmi csalódás égető fájdalmára bizonyosan a barátok közelsége a leghatásosabb orvosság."/~Jane Austen

~Második fejezet~

Balszerencséjükre nem sok idejük maradt társalogni, ugyanis hamar elérték Louisájék otthonát. Ott, pedig egy gyors és távolságtartó elköszönés után, a lány belépett a bejárati ajtón, a fiú, pedig folytatta útját. Anélkül váltak egymástól, hogy egymás nevén kívül bármit is tudtak volna a másikról.

Louisa a szobájába beérve szomorúan konstatálta, hogy valószínűleg soha többé nem látja majd a fiút. Nem volt egy telefonszám, amin elérhette volna, sem egy cím, amire levelet küldjön. Azt gondolta talán még utána mehetne, talán még utol is érné, de akkor mégis mit mondana? Sosem derült ki, hogy mit mondott volna, hiszen nem indult el utána. Ehelyett próbálta elterelni a gondolatait a fiúról, akivel alig egy pár perce, hogy először találkozott és szinte biztos, hogy utoljára is. Könyvet vett a kezébe, zenét hallgatott és elmesélte családjának a napját, nem említve a hazafele történteket, de ez nem segített. Végül barátnőjéhez fordult segítségért. Tudta, hogy csodát még Mary sem tehet, de legalább beszélhet valakivel. Késő este volt már, amikor felhívta őt.

- Mondd, mi újság? – szólalt meg a telefon másik végén a lány, akitől Louisa a megváltást várta.

- Jól jönne a segítséged.

- Haha, gondolom nem a tanulás terén – nevetett Mary.

- Hát, nem tévedsz. Arról a témáról lenne szó, amiről suli után beszélgettünk.

- A tündérek?

- Nem, nem a tündérek. A fiúk – magyarázta komolyan, nem volt tréfás kedvében.

- Meggondoltad magad? Mégis csak kellene valaki? – Mary még mindig nevetett, de ez nem meglepő, nagyon kevés olyan dolog volt, amit ő komolyan tudott venni.

- Nem egészen, de találkoztam valakivel, akinek a kedvéért talán meggondolnám magamat.

- El sem hiszem – álmélkodott. – Ismerem?

- Nem, ami azt illeti, én sem ismerem még, csak a nevét tudom.

- Na, de jóképű?

- Véleményem szerint, igen.

- Ez nem mond sokat, az ízlésed enyhén szólva, érdekes – jött a bohókás válasz.

- Nem lényeges, nem hinném, hogy látom még – mondta csalódottan Louisa. Majd elmesélte a délután történteket.

- Ne legyél már ilyen kis borúlátó, ha a sors úgy akarja, találkoztok még, ha meg nem, akkor jobb is úgy.

- Hagyjál már, ilyen badarságokkal, mint a sors meg ezek, nem hiszek ebben.

- Nem ezen van a hangsúly, lehet az univerzum is, vagy amit akarsz. A lényeg, hogy azt sem halottam még, hogy egy srácra azt mondtad volna helyes. Ha ez a fiú az igazi úgyis találkoztok még.

- De...

Louisa anyukája volt az, aki megszakította a beszélgetést: - Louisa gyere le, de azonnal! – kiabált a földszintről.

- Tudsz várni egy percet? – kérdezte ijedten Louisa. Fogalma sem volt mi lehet az, amiért az anyja ilyen erélyesen szól neki.

- Persze, menj csak.

- Mi az? – kérdezte kissé udvariatlanul Louisa, mikor leért a lépcsőn.

- Ezt mégis mivel magyarázod? – Anyja dühösen nézett és közben konyhájuk ablakára mutogatott.

Először nem értette mi a probléma, de rövidesen megpillantottam
az anyja féltve őrzött muskátlijai közt heverő baglyot. Úgy látszik nem landolt épp szerencsésen, a csőrében, pedig levelet tartott, amin óriási betűkkel állt: Louisa Dawsonnak.

- Nekem ehhez semmi közöm – kezdte a mentegetőzést a levél címzettje.

- A te neved áll rajta.

- Hát, igen azt én is látom – mondta kikerekedett szemmel.

Mrs.Dawson odalépett a bagolyhoz és óvatosan, félve attól, hogy a madár esetleg megcsípi kivette a csőréből a levelet. Megfordította, hogy a feladó nevét is láthassa.

- És Cedric Diggorynak? Neki sincs semmi köze hozzá? Egyáltalán ki az? – értetlenkedett.

- Mi? Tőle jött? – kérdezte Louisa izgatottan. Oda lépett anyja mellé és kikapta a levelet a kezéből. Valóban az ő neve állt rajta, mint feladó. – Ezek szerint lehetséges, hogy neki van hozzá némi köze.

- Na? Elolvasod legalább? – nézett rá édesanyja dühösen.

- Majd inkább fent, egyedül.

- Remek, és a madárral mi lesz? – kérdezte továbbra is mérgesen.

- Nem tudom, mit kell vele csinálni – tárta szét a karajait értetlenül.

- Fenomenális.

Szerencsére ezen a problémám nem kellett sokáig töprengeniük, ugyanis, ahogy Mrs.Dawson kimondta az utolsó szót, a madár huhogott kettőt, majd egyszerűen, ahogy jött úgy távozott is.

- Na, ez a probléma is meg van oldva – felelte gyorsan Louisa, majd felrohant a lépcsőn egyenesen be a szobájába. Egy percet sem bírt várni a levél elolvasásával.

Hallotta, ahogyan még anyja azt kiabálja, hogy: - És a muskátlikkal mi lesz? És mégis ki az az elmebeteg, aki bagollyal küld levelet? És mégis miért?

Louisát, viszont a virágok sorsa már egy cseppet sem érdekelte és az sem, hogy miért bagollyal érkezett az üzenet, csak a levéltartalmára volt kíváncsi... Soha semmire nem volt még ilyen kíváncsi.