A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

42. Eggyel több beszéd

- Gratulálok Mags - szólalt meg Harry az álmok függönyén túlról. - Hogy felvettek a Roxfortba.

Ólomsúlyú fáradtság öntötte el a testem, és átaludtam a fél napot. Harry ugyan állítása szerint délután már unatkozott, és Madame Pomfrey miután megvizsgálta, engedélyt is adott neki a távozásra. Utána hozzám fordult, és azt mondta, lassan a sebeim teljesen begyógyulnak, már nem lesz szükség a kötözésre, és nem is rakott újabb bandázst rám.

- Akár Ön is elmehet este, ha gondolja, Miss Diggory - mondta, miközben az ágyam körül sertepertélt.

Egyszerre könnyebbültem meg, és nehezedett valami ismeretlen súly a lelkemre.

Harryvel sokat beszélgettünk egész délután, és mindezt zavartalanul, mert egyikünknek sem akadt látogatója. Csodálkoztam is ezen, hiszen francia diáktársaimat nem láttam azóta, hogy visszatértem a temetőből. Bár, ha jobban belegondoltam, a csapat támogatásának már nem volt jelentősége, hiszen a Tusa véget ért. Az igazgatónőnk parancsa, miszerint bárki lesz a bajnok, a többieknek segítenie kell, érvényét vesztette. Furcsamód ez el is szomorított egy kicsit.

De Madame Maxime sem toporgott a gyengélkedő ajtaja előtt bebocsátásra várva, pedig valahol reménykedtem abban, hogy mégis érdekelni fogja a helyzetem, legalább is ennél jobban. Aztán eszembe jutott, hogy Dumbledore professzor előző este Hagridért küldetett, és a Beauxbatons igazgatónőjét is hívatta. Elfogott a kíváncsiság, hogy vajon ők ketten milyen szolgálatot tehetnek a Roxfort igazgatójának, de miután megosztottam ezt „bérlőtársammal", Harry-vel, megfogadtuk, hogy inkább várunk. Nem bocsátkoztunk találgatásokba, a nyáron úgyis lesz időnk ezen gondolkodni, míg külön leszünk. Ehelyett egymást ismertük meg jobban, régi történeteket meséltünk a gyerekkorunkból csokibékafalatozás közben.

Azon kaptuk magunkat, hogy Madame Pomfrey vacsorát hozott nekünk, és miután megettük, Harry felöltötte a roxforti uniformisát, majd pakolászni kezdett.

- Ön, Miss Diggory? - fordult felém a javasasszony, én pedig mosolyogva bólintottam, hogy mennék. Ugyan Harry a griffendél klubhelyiségébe akart menni egyenesen, nekem pedig a hintó felé tartott az utam, valahogy mégis úgy éreztem ez a helyes.

Elvégre Harry-vel ketten voltunk Voldemort visszatérésének szemtanúi, és amikor a maradásra gondoltam úgy éreztem cserben hagyom a fiút. Lehet, hogy butaság, de úgy éreztem, ha együtt lépünk ki a terem ajtaján, azzal egységet, összefogást mutatunk és talán vigaszt is nyújt majd számunkra. A diákságot, ami elől a vastag ajtó és a falak elrejtettek minket biztosan nagyon érdekelte a történetünk és biztos voltam abban, hogy le fognak támadni minket, amint meglátnak. Nem szerettem volna, hogy ezzel Harry egyedül birkózzon meg.

- Diggory! - hallottam egy nagyon is ismerős női hangot, majd egy szőke hajkorona csapódott az arcomba.

- Shafiq! - nyögtem, majd igyekeztem is eltolni magamtól. A lány láthatóan sietett valahová.

- 'Arry - biccentett a fiúnak, de következő szavait már hozzám intézte. - Madame Maxime szeretne veled beszélni, Dumbledore professzor irodájában vár.

- Ó - kényszeredetten elmosolyodtam, ugyanis sejtettem mi volt az oka. Főleg, ha nem a privát szobájában, hanem a kastélyban akart velem beszélni. Azon már meg sem lepődtem, hogy mindkét iskola feje már tudta, hogy távoztunk a gyengélkedőről. - Akkor megyek is... Harry, jössz? - fordultam felé, és ő elindult velem.

- Igen, elég fáradtnak érzem magam. Csak megkeresem még Hermionét és Ront - mondta.

Miután elváltak útjaink, egy ideig ott toporogtam az irodát őrző kőszörny előtt, mire eszembe jutott a jelszó.