Egy kvibli lány naplója -Tekergők kora

25. Kígyók

Belépve a kúriába újra pánik kezdi mardosni a mellkasomat. Még szerencse, hogy itt van mellettem Sirius. A jelenléte erőt ad. A hideg levegőt kizárva nem marad más csak a sötét mágia és fanyar érzés, ami betölti a levegőt.
Sirius pillantása is hasonló érzelmekről árulkodik. Arca falfehér és nagyot nyel. Talán még a hideg is kirázza.
- Hát – köszörüli meg a torkát – talán menjünk fel a szobánkba. Ha megjönnek a vendégek egy perc nyugtunk sem lesz.
Igazat kell adnom neki. Már első pillanatban feltűnt, hogy a ház készen áll a vendégek fogadására. Minden élére van állítva. Sehol egy porszem, a tükrök és az ablakok csillognak villognak. A vitrinben kiállított ezüstétkészleteket biztos órákig kellett súrolnia a házimanóknak, hogy most úgy ragyogjanak, mint a holdfény.  
Magas sarkúk egyenletes kopogására kapjuk fel a fejünket. Az anyánk az. El sem hiszem, hogy őt látom. Olyan rég nem találkoztam vele, hogy már kezdtem azt hinni, hogy csak egy múltbéli kísértet. Ránk mereszti villogó szemeit, arca azonban kifejezéstelen marad. Teljes báli pompában díszeleg. Haja tökéletes kontyba áll a feje tetején, két tincs azonban arca mellett lengedezik, valószínűleg a divat kedvéért. Méregzöld bársonyruhája tekintélyt és hatalmat sugároz.
Sirius kihúzza magát mellettem, tekintete gyűlölködő.
- Menjetek fel és öltözzetek át! Csak egy óra múlva gyertek le!
Lehajtott fejjel követjük az egyértelmű utasításokat. Neked is boldog karácsonyt anya! Vagy valami ilyesmi. Túl nagy kérés?
Megpróbálom felküzdeni a bőröndömet a lépcsősoron. Sirius megsajnál és felkapja az enyémet is és lerakja a szobám elé.
- Köszönöm!
Sirius biccent, azzal eltűnik a szobájában és becsapja maga mögött az ajtót.
Hirtelen egy rossz érzés fog el. Megrogy a térdem, kishíján kiejtem a kezemből Zeusz kalitkáját.
Törött borospohár, … farkasfejes sétapálca, … Sirius dühtől kipirult arca.  
Nem tudom megmagyarázni mi volt ez, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el.
Sirius bajba fogja keverni magát, pedig nem tesz semmi rosszat. Mégsem fogja tudni jóvá tenni.
Mégis mi a fenét jelentsen ez? Csak egy rossz képzelgés? Vagy tényleg egy részlet a jövőből? A bagoly aggódó huhogásba kezd és megpróbálom elhessegetni a rossz gondolatokat.
Belépek a szobámba, ahol nemsok változás történt mióta legutóbb itt jártam. Talán még takarítva sem igazán volt. Leteszem Zeusz kalitkáját a kis éjjeliszekrényre és körbe nézek. Az ágyamon egy zöld ruhát találok. Egy egyértelmű jelzés. Az ujja és a dekoltázsa fekte tüllből készült, a ruha alját pedig kis ezüstszínű kövek díszítik. Förtelmesen giccses.
Fáradtan lerogyok az íróasztalom székére. Ez egy kemény éjszaka lesz! Fel kell készülnöm rá. Ám a folyamatos látomások a fejemben nem könnyítik meg a dolgom. Mintha részleteket látnék egy ismeretlen valóságból. Talán tényleg tudok a jövőbe látni? Az elég rémisztő lenne! Remélem csak az idegesség okozza a rémképeket.

Összeszedem magam és eldöntöm, hogy nem hagyom, hogy ez a rémes este a kedvemet szegje. Végtére is, nem minden rokonom olyan rémes. Na jó, de! Leszámítva Andromedát és Alphard bácsikámat. Andromedát viszont kitagadta a család, miután össze házasodott Ted Tonksszal, aki egy sárvérű, szóval ő nem valószínű, hogy látogatását teszi. Úgy látszik be kell érnem a bácsikám társaságával. És Emmelinével, feltéve, ha tényleg eljön.
Rászánom magam és belebújok abba az átkozott zöld ruhába. Méretben egészen jó bár, mintha derék tájt egy kicsit bő lenne. Szerencsére nem túl feltűnő. Leülök a fésülködő asztalomhoz és hajsütő vassal rendbe szedem borzas tincseimet. Még rúzst is teszek az ajkaimra, ami nagy divat mostanság. Te jó ég, ez olyan idegen tőlem! De legalább jól áll!
A polcomon pihenő kis aranyóra öt órát kongat. Itt az idő. Lentről kellemes zene és a vendégek csevegése szűrődik fel a szobámba. Nekem is le kéne mennem. Nem akarom megvárni, hogy az anyám maga rángasson le.
Kiengedem Zeuszt estére, aminek a madár felettébb örül a hosszas ketrecben töltött órák után. Aztán én is elhagyom a magam kis kalitkáját. Nagy levegőt veszek és a lépcső felé veszem az irányt, ám még mielőtt lemennék zajokat hallok kiszűrődni Regulus szobájából. Mintha mérgében belerúgott volna valamibe.
Hallkan az ajtaja elé lépek, ami ebben a pillanatban feltárul. Az öcsém komor tekintetével találom szembe magam, ám mikor realizálja, hogy én vagyok, arca hirtelen megkönnyebbülté válik. A szemei kissé karikások, de mintha halványan mosolyogna.
- Mit szeretnél? – kérdezi, de a hangjában nincs semmi számonkérés. Csupán egy sóhajtás.
- Semmit. Azaz meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e?
- Rendben vagyok – feleli, miközben megbicsaklik a hangja. Tudom, hogy hazudik. Ugyan ő is átöltözött és csinosan is néz ki fekete uniformisában, de az arca nyúzottságról árulkodik. Látom, hogy szenved! Annyira megsajnálom szegény fiút.
- Reggie! Ugye tudod, hogy ha bármi nyomja a lelked, akkor…
Regulus azonban egy hirtelen öleléssel belém folytja a szót. Olyannyira váratlanul ér a gesztus, hogy viszonozni is elfelejtem. Bátortalan ölelés ez. Nem igazán mer magához szorítani és hamar el is enged, mégis többet mond vele minden szónál. Megdermedt arccal nézek rá, de fiú kerüli a pillantásom.
Megköszörüli a torkát;
- Mindjárt megyek le és is.
Csak bólintok és végül magára hagyom a fiút.  
Az arcomra nem sikerült visszavarázsolni a nyugalmat, így, amikor lelépdelek a lépcsőn valószínűleg mindenki csak egy megrökönyödött arcú lányt láthat.
Te jó ég mennyien vannak!
Sokkal többen, mint máskor szoktak! Úgy látszik anyám nemcsak a Vance családot hívta meg újonnan, hanem…hanem az összes aranyvérűt! Vagy legalább is abban biztos vagyok, hogy a szent 28-ból a legtöbb család képviselteti magát. A szent 28 – ba azok a régi arisztokrata családok tartoznak bele, akik teljesen aranyvérűnek vallják magukat. Lestrange, Nott, Avery, Weasley, Black és így tovább.
A Black kúriának tágas terei vannak, de ennyi emberrel még ez is szűkösnek tűnik. Pár szem rám szegeződik, de szerencsére sikerül hellyel-közel észrevétlenül leosonnom. Próbálok elvegyülni a tömegben, mert semmi kedvem ahhoz, hogy rokonok előtt kelljen parádéznom. Már csak azért sem, mert ez az első év, amikor nem a szobámban bujkálva töltöm a bált. Anyám eddig így látta jónak. Így legalább „nem voltam szem előtt” és „nem hozhattam szégyent a családra”. A rokonoknak biztos lenne pár kérdésük hozzám. Így inkább a szoba biztonságot nyújtó sarkát választom rejtőzködésül, ám valaki mégis kiszúr. Szerencsére csak Emmeline az. Sötétkék ruhában jókedvűen libben be elém.
- Ariah! – ölelésre tárja a karját, miközben ügyel rá, hogy a kezében szorongatott kristálypohárból nehogy rám löttyintse a vörösbort.
- Helló, Em! Nagyon örülök, hogy itt vagy!
- Ah, kötelező volt! - legyint – Ez a ház elképesztő!
- Hát, A legnyomasztóbb ház címét elvihetné!  
Mindketten elnevetjük magunkat.
- Elég puccos, de nem olyan rossz, mint vártam. És a bor is jó! – vigyorogja - Te nem iszol? – a kérdése jogos. Körbenézve, szinte minden ember kezében látok valamilyen italt. Lehet nekem is szükségem lenne egyre. Csakhogy ne legyek olyan feszült egész este.
- Talán egy csokilikőrt – azzal az egyik előttem elmasírozó pincér ezüsttálcájáról elemelek egy kis poharat, ami édeskés illatából és barna színéből ítélve nem lehet más, csak csokilikőr.  
- Szép karkötőd van! – vet egy elismerő mosolyt a Remustól kapott ékszerre, amit természetesen nem vettem le.
- Köszönöm. Karácsonyi ajándék Remustól.
- Ó! – tátja el a száját – Szóval, ti most együtt vagytok?
- Igen, azt hiszem!  - felelem elpirulva.
- Szerintem összeilletek!
- Kedves, hogy ezt mondod! – Emmeline újra és újra bebizonyítja, hogy nem olyan, mint a többi mardekáros szobatársam.
Sétálgatni kezdünk a termekben, miközben csip-csup témákról beszélgetünk. Aztán egy fiú szólít meg a hátunk mögül;
- Emmeline!
Egyszerre pördülünk meg. Csak Regulus az. Arcán már semmi nyoma sincs a korábbi érzelmeknek. A legmegnyerőbb mosolyát villantja a szőke hajú lány felé.  
- Ó, Reggie! Azt hittem már sosem talállak meg!
Reggie?
- Most itt vagyok! Bemutathatlak a szüleimnek? – kérdezi Regulus és egy igazi úriemberhez méltóan kinyújtja a kezét a lány felé.
- Na várjunk! Ti most… – járatom a szemem kettejük között.
- Hupsz, elfelejtettem megemlíteni? Bocsi! – kuncogja rózsás arccal Emmeline. Szemmel láthatóan becsípett.
Regulus elvezeti a tömegben, mígnem teljesen eltűnnek a szemem elől. Szóval az öcsémnek barátnője van. Aki ráadásul egy évvel idősebb nála. Azt mindig is tudtam, hogy Regulus érettebb a koránál, de azt sose gondoltam volna, hogy egy idősebb lányba fog beleszeretni. Ma este ez a második meglepetés, amit az öcsém okozott és egyik sincs kifejezetten ellenemre!
Némiképp én is felvidulok. Lehet, hogy a likőr is rásegített. Már egyáltalán nem tartom olyan borzalmasnak ezt az estét, sőt, talán még jól is elsülhet! Az öt fős zenekar kellemes zenét játszik, ínycsiklandozó ételek illata csapja meg az orrom, senki nem szól hozzám és… Cygnus bácsi!
- Csak nem Ariah Blackhez van szerencsém? – szól egy fondorlatos hang tőlem nem messze – Már idejét sem tudom mikor láttalak utoljára!  
Hirtelen a vér is megfagy bennem.
- Cygnus bácsi! – hajtok fejet. Ezt kötelező lépésnek tartom, mert a férfi sokat ad a formaságokra.
A nagybátyám egy két méter magas, pocakos férfi. Nincs olyan ember, aki ne szúrná ki őt egy tömegből. És olyan sincs, aki elbújhatna előle. Bár nekem eddig sikerült. Mióta legutoljára láttam, hollófekete hajába és szakállába ősz tincsek vegyültek és péklapát keze is ráncosnak tűnik. Ő a Black család feje, minden értelemben. Imád szónokolni, első sorban az aranyvérűek felsőbb rendűségéről. Természetesen.
- Szóval igazak a szóbeszédek? Tényleg felvettek a Roxfortba?
- Igen, uram!
- Helyes! Előbb utóbb csak megjött az a bagoly. Büszke vagyok rád! Nem hagytad cserben a családot! – elismerően a vállamra teszi a kezét.
- Köszönöm! – azt sem tudom mit mondjak. A férfi tekintete nem tükröz sem büszkeséget, sem szeretet. Kemény, fagyos tekintettel néz rám. Tudom, hogy nem őszintén beszélt, de akkor miért dicsért meg?
Cygnus bácsi amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el mellőlem.  
Ez egy bizarr beszélgetés volt. Lehet, hogy túl sok bort ivott, bár ezt kevésbé tartom elképzelhetőnek. Amilyen nagydarab, a házban lévő összes alkoholt meg kéne innia ahhoz, hogy megérezze.
- Ariah! – pillant meg az anyám a távolból. A tekintete vészjósló. Egy másodpercig azt hiszem, felzavar a szobámba. Nem mintha az olyan rémes lenne, de nem ez történik – Beszélnünk kell! Most! Tedd le azt a poharat!
- De … - reagálni sem tudok, az anyám máris kikapja a kezemből az üres likőröspoharat, lecsapja egy asztalra, majd belém vájja vékony ujjait. Egy néptelen terem felé vezet.
- Mi az? – mordulok rá és kitépem magam a szorításából.
Az anyám végig mér, de az arca zavarodottnak tűnik. Fehér, mint a fal, de próbálja megőrizni nyugalmát. Percekig is tépelődik a szavakkal, ami cseppet sem vall rá. Miért viselkedik ma mindenki ilyen furán?
- Igen? – sürgetem.
Az anyám az ajkába harap;
- Ma este… egy nagyon fontos vendégünk lesz! – a hangja rekedtes.
- Kicsoda?
Egy pillanatra lehunyja a szemét. Arcizmai megremegnek.
- Azt nem mondhatom el! Csak az a lényeg, hogy mikor megérkezik fog tőlünk kérni valamit!
- Tőlünk?
- És minden ittlévő vendégtől.
Végig gondolom kik is vannak itt.
- Az a feladatod, – hajol egészen közel hozzám – hogy engedelmeskedsz! Ahogy Mr. Roovel kérte!
- Micsoda?! Te mégis honnan tudsz Mr. Roovelről? – semmit sem értek!  - Ő is itt van?
- Még nem.
- Ezt, hogy érted, hogy még nem? Áruld el, mi ez az egész!
Az anyám felegyenesedik.
- Csak annyi a dolgod, hogy behódolj! Így lesz a legjobb! – azzal sarkon fordul.
- Nem fogok parancsokat követni! – kiáltok utána. Az sem érdekel, ha egy vendég meghallja.
Az anyám szeme vészjóslóan villog, mikor hátra néz.
- Ez már nem a te döntésed! – azzal kiviharzik a szobából.
Percek is eltelnek, míg végre összeszedem magam. Mi a fenét forral az anyám abban az őrült fejében? Bármi is legyen az, érzem, hogy csapda! Ez a rengeteg ember, Cygnus bácsi kedvessége, az anyám figyelmeztetése, Mr Roovel… a fenébe is Mr. Roovellel! Összejátszik az anyámmal! Egy csaló! Minden nyom egy helyre vezet, mégsem tudom hová. Szólnom kell Siriusnak!
Ám a szememmel hiába keresem a bátyám sehol sem találom. Lehet, hogy még mindig a szobájában gubbaszt? Meg kell néznem! Próbálok titokban felosonni a lépcsőn, ám valaki mégis észrevesz.  
- Mégis hova mész Ariah? Mindjárt töltik a pezsgőt!
Megtorpanok. Cygnus bácsi vészjósló tekintetével találom szembe magam. Szóval nem mehetek el.
Kénytelen vagyok újra elvegyülni a tömegben. A pincérek pezsgőt szolgálnak fel, de én nem veszek. Valahogy elment a kedvem az ünnepléstől. Csak Siriust szeretném megtalálni, már ha egyáltalán idelent van.
Egyvalami feltűnik a vendégek sorai közt lavírozva. Egész este sehol sem láttam a Black nővéreket. Narcissát és Bellatrixot. Ők sosem hagynának ki egy ilyen eseményt. Márpedig, ha valóban itt lennének már biztos összefutottunk volna, mert a világért se mulasztanák el, hogy csípős megjegyzéseket tegyenek rám. Ám eddig hűlt helyüket sem látom, ami azért is különös, mert a szüleik itt vannak. Nagyon furcsállom.
A bársonykanapén ülve meglátom Regulust és Emmelinet. Beszélgetnek. Regulus mosolyog. Őket most nem szeretném zavarni.
Az asztalon díszelgő töltött pulykából épp pár ifjú unokaöcsém próbál falatozni. Talán rájuk kéne szólnom.
Ám ekkor a zenészektől nem messze megpillantom Aphard bácsikámat. Még őszebbnek és vénebbnek tűnik, mint mikor legutoljára láttam. És spiccesnek. Elindulok, hogy üdvözöljem, de ekkor reszkető kezéből kiesik a borospohár. Az üveg, darabokra törik.
- Ó, bocsánat! – szabadkozik a bácsi. Sipor hamar odasiet, hogy eltűntesse a romokat.
Hirtelen egy izgatott suttogás söpör végig a társaságon;
- Jönnek!
- Ariah! – hallok egy kiáltást mögülem.
Sirius furakodik át a tömegen;
- Ariah, azonnal el kell tűnnünk innen! – zihálja.
- Miért, mi történik?
- Itt van! Itt van! Indulnunk kell! Most! – azzal megragadja a karomat.
- Kicsoda? Sirius!
Ekkor egy erős kéz ragadja meg a vállunkat. Egy hatalmas árnyék vetül fölénk.
- Ugye nem hiszitek, hogy megszökhettek? – Cygnus bácsi ravasz mosollyal mered ránk.
Megszorítja a tarkónkat, Siriusét kicsit erősebben, de a fiú meg sem nyikkan.
- Helyes! - azzal elenged és az anyám mellé lép. Valamit súg a fülébe. Az anyám bólint.
Int a zenészeknek, mire azok abba hagyják a muzsikálást. Csönd. A vendégek értetlenkedve tekergetik a fejüket.
A szalon nagy fekete ajtaja egyszeriben feltárul. Hideg levegő zúdul be a helységbe. Mindenki riadtan a fal mellé húzódik, beleértve engem és Siriust.
Öt feketetaláros alak masírozik be a terembe. Arcukat ezüstszínű maszk takarja. Egyikük egy farkasfejes pálcára támaszkodik.
A termen a megrökönyödés hangja söpör végig. Az öt köpenyes alakot egy magas férfi követi. Talárja csak úgy suhog utána. Még sose láttam az arcát. Szeme olyan mély zöld, mint egy halálos méreg. Fedetlen arca különös, eltorzult kép, mint aki sok mágiának vetette alá magát. Elégedetten néz körbe a termen, mintha mindenki csak az ő alattvalója lenne. És mosolyog.

Sziasztok! Hamarosan esedékes lenne egy Sirius szemszög, már amennyiben érdekel titeket (akár sejthetitek is miért lenne ;) )
A következő fejezet nagyon eseménydús lesz, már alig várom a véleményeteket! :D