A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

43. A bizottsági határozat

Hazaértem. Ismét ott álltam a házunk előtt, a jól ismert fehér falak világítottak a lemenő nap fényében, a falon futó liánok a szélcsend ellenére lengedeztek, mint mindig. Nem fértek meg a bőrükben, úgy tűnt. Az otthonom volt ez a ház hároméves korom óta, mégis most olyan másnak tűnt.

Idegennek.

Hihetetlen volt az is, ma milyen sokat utaztunk. Reggel még a Roxfortban voltam, pakolásztam a holmijaimat, külön gondot fordítva arra az ezer galleonra, amit nyertem idén. Nyertem... még mindig alig hiszem el, hogy nekem adták a fiúk ezt a pénzt. Én így tekintettem rá, hiszen egy hajszálon múlt, hogy nem ők értek előbb értek oda a Kupához. Nos... igazából egy akromantula „jött közbe" nekik.

Aznap reggel a francia társaimmal reggeliztem, majd az étkezés után átültem a griffendél asztalához, az ikrek és Harryék közé, majd együtt távoztunk a Nagyteremből, a jó idő miatt kimentünk a birtokon álló egyik hatalmas platánfához. George mellé ültem le, aki fél karjával átkarolt, és a másik kezébe fogta a kezem. Sok mindenről beszélgettünk, leszámítva a Tusán történteket. Felidéztünk vicces pillanatokat, és szóbakerültek a nyári terveink is. Aggódtam, nem keveset, de megpróbáltam nem elrontani a többiek kedvét.

- Nos... Én annyit tudok, hogy Debby nénikém, aki igazából apa és Amos bácsi nagynénje, eljön látogatóba. - A mondat végén hatalmasat sóhajtottam, mire George, aki mellett ültem, simogatni kezdte a kézfejem.

- És ez baj?

- Á... - legyintettem, és elvigyorodtam. - Csak elég kiállhatatlan személyiség. Bár hét éves korom óta nem láttam... És arra emlékszem csak, hogy Cedric-kel mindent megtettünk, hogy elvegyük a kedvét az arcunk csipkedésétől, meg a csókjaitól - nevettem, és meséltem nekik a csínyekről, amiket csináltunk, mint például az ágyba csempészett bogarak és társaik. George ámulva nézett rám.

- Te tudsz ilyet! - Fred is csodálkozott.

- Nem, csak kitaláltam... - forgattam a szemem, majd elnevettem magam a grimaszuk láttán. - Persze! Miért, talán ártatlannak látszom? - tettem fel a kérdést a legangyalibb mosolyomat elővéve, mire kacagni kezdtek. Én se bírtam, vigyorogtam akár egy bolond.

Hallgattunk egy kicsit, aztán Ron Harryhez fordult.

- Anya megkérdezte, nem jöhetnél-e egyenesen hozzánk idén nyáron. Dumbledore azt mondta, egyelőre haza kell menned Dursleyékhoz, aztán majd meglátjuk.

- De hát miért? - csodálkozott Harry.

- Nem tudom - felelte komoran Ron. - Dumbledore azt mondta, jó oka van rá, hogy ezt kérje. Mit lehet csinálni? Meg kell bíznunk benne.

- Dumbledore nagy koponya - tettem hozzá -, biztosan okkal kérte. De azért remélem, nem lesz olyan pocsék nyarad, mint eddig volt. - Elsősorban Dudley-ra gondoltam, reméltem, hogy a látogatása kicsit javítani fog a kapcsolatukon. Harry is ugyanerre gondolhatott, mert elmosolyodott.

- Ha kevésbé pocsék, már akkor is nyertem - mondta végül. - De remélem, azért fogok tudni menni hozzátok - fordult Ronhoz.

- És ha már erről van szó - köszörülte meg a torkát George -, remélem tudunk mi is együtt tölteni időt - mondta nekem. A gyomromban máris életre keltek azok a bizonyos kis pillangók, és ahogy a barátom bociszemeire néztem, elmosolyodtam. - Lenne kedved átjönni hozzánk?

Kis híján boldog visításban törtem ki, és úgy kellett visszafognom magam, hogy ne ugorjak rá George örömömben, hogy meghívott. Mags, szóltam magamra, 17 éves FELNŐTT boszorkány vagy. Nem illik így viselkedni.