Hagyj békén, naplót írok!

13

Szeptember 7. (hétfő)

  Az ébresztőm csodás hangjára keltem, teljesen kipihenten, és olyan jókedvűen...aha, persze. Szarul keltem, jókedvről szó sincs, és rohadjak meg, amiért fent maradtam olvasni a naplóírás után.

  Szóval, mocsokhullafáradtan (ez így nem tudom, honnan jött) kezdtem el készülődni. Végig azon kattogtam, hogy mintha lenne valami, amit elfelejtettem. Még fel sem öltöztem, amikor Máté elkezdett hívogatni. Jó baráthoz híven az első két alkalommal kinyomtam, de ő nem a feladós típus, így harmadjára már felvettem neki.

  - Jó reggelt, édesem - hallottam meg Máté nevetős hangját.

  - Mit akarsz? - kérdeztem, és a telefont kihangosítva leraktam az asztalomra.

  - Milyen jó kedve van valakinek. Csak nem bal lábbal keltél?

  - Sokáig voltam fent - válaszoltam, miközben a szoknyámat igazgattam.

  - De tök korán leráztál, mondván, hogy álmos vagy!

  - Hát, nem hazudtam, tényleg álmos voltam. Csak aztán elmentem naplót írni, majd olvasni.

  - Na, szépen vagyunk. Már unsz engem, te lány? - mondta teljesen felháborodva.

  - Máté, nincs energiám a reggeli agymenésedre - sóhajtottam.   

  - Oké, értem. Akkor hagylak. Byebye.

  Miután letette, én folytattam a ruhám igazgatását, mikor rájöttem, hogy mit felejtettem el. Gyorsan összekaptam magam, és egészen a konyháig rohantam.

  - Mi ez a nagy sietés? - nézett értetlenül rám Anyu.

  Megkocogtattam az órámat, mire Anyu is megnézte a sajátját. Egy stílusos "oh, basszus" után mindketten rohanni kezdtünk a kocsi felé. Nem, én nem voltam késésben, hiszen pont ugyanakkor keltem, mint mindig. De Anyunak ma korábban kellett volna bemennie, valami megbeszélés miatt. Úgy látszott, ő is elfelejtette, nekem meg csak akkor jutott eszembe.

  A sebességhatár borzalmasan figyelmen kívül volt hagyva, miközben Anyu vezetett, de egyikünket se érdekelte különösebben (szeretném hozzátenni, senki nem sérült meg, és nem őrült módjára vezetett, szimplán pár km/h-val túlcsúsztunk). Sokkal kevesebb idő alatt értünk a sulihoz, mint szoktunk (vajon miért). Én azonnal kipattantam az autóból, Anyu pedig egy gyors "szia" után már el is hajtott.

  - Valaki nagyon meg akar szabadulni tőled - jelent meg mellettem Dávid.

  Az óriási vigyor az arcán arra késztetett, hogy visszaszóljak valamit, és nem is akartam visszafogni magam. De muszáj volt, mert az osztályfőnökünk pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy elsétáljon mellettünk.

  - Jó reggelt kívánok! - mondtuk Dáviddal kórusban.

  - Sziasztok! Milyen koraiak vagytok! - lepődött meg Kis.

  Nem voltunk nagyon koraiak, bár igaz, hogy még a nagy többség nem érkezett meg. De gondolom, hogy a tanárnő megjegyezte eddigi késéseink, és ezért volt ilyen szürreális neki, hogy ott lát minket. Végül azért tovább ment, viszont még mindig kicsit furcsállva nézegetett vissza ránk.

  - Jó hírünk van - mosolyodtam el a helyzeten.

  - Ja. Mintadiákok vagyunk - sóhajtott a fiút, szintén mosolyogva.

  - Mi ez a jókedv? - ugrott elénk a semmiből (nem viccelek, tényleg így történt) Ádám. 

  - Menj arrébb, te elmebeteg nyúl - lökte el Dávid.