Varázsló, kis hibával

1. Iskolakezdők

Marius Thorne kicsit bátortalanul és elveszetten álldogált az Abszol úton. Szó szerint elveszetten, mivel elkeveredett a családja mellől, és most fogalma sem volt, hogy hol és merre keresse őket. A bátyjára, Juliusra alapból nem számíthatott, mert ő persze a mardekáros haverjaival jött, és esze ágában sem volt egész nap az öccsét pesztrálni. A szüleik meg kicsit szórakozottak voltak, és alaposan lefoglalták őket az ikerlányaik, Maximilla és Titania. Így Marius úgy tudott „elveszni", hogy igazából senki sem vette észre. De ha észreveszik, akkor sem aggódtak volna érte különösebben. Minek? Ez egy biztonságos hely, rengeteg varázsló nyüzsög itt. Mi rossz történhetne?

Félni ő sem félt kifejezetten, hiszen tudta, hogyan jusson haza, meg nem lehet hűtlen az aranyvérű családja ősi eszményéhez, a bátorsághoz. Nem félt tehát, csak kicsit aggódott. De hát ez természetes ebben a korban, nem? Azért szükség esetén egyedül is elboldogul. Van nála pénz, és látta már korábban Juliusnál, hogyan mennek itt a dolgok, mik a tennivalók. Nem volt szüksége az iskolai listára, tudta fejből a beszerzendőket. Egy részük már meg is volt otthon. Azért jólesett volna, ha nem teljesen egyedül kell nekivágnia a beszerző körútnak. Hová menjen először? Talán Ollivanderhez. A pálca izgatta legjobban a fantáziáját. Utána jöhetnek a könyvek, meg a többi, még hiányzó holmi.

Tétovázva nekiindult, és rögtön a második lépésénél - mivel a körülnézésről valahogy megfeledkezett - belebotlott valakibe. Szó szerint. Majdnem elestek mindketten, de az „áldozatának" egy gyors pördüléssel sikerült visszanyernie az egyensúlyát, majd elkapta Marius karját, így végül a fiú is talpon maradt.

- Hoppá! - mondta az illető, de nem mérgesen, csilingelő leányhangon. - Bocsi, nem néztem eléggé körül.

- Nem, az én hibám, ne haragudj! - vágta rá Marius.

- Jól vagy? - kérdezte a lány.

- És te?

- Soha rosszabbul.

- Én is rendben vagyok.

- Jó. A szüleiddel vagy itt?

- Igen, csak ők most... elmentek valamit elintézni - felelte Marius, maga sem tudva, hogy miért is lódít egy kicsit.

Végre megbámulta a lányt, akit majdnem sikerült elgázolnia. Nem volt rajta különösebb bámulnivaló. Átlagos magasságú volt, átlagos testalkatú, és úgy összességében is átlagos megjelenésű. De az arca kellemes volt és barátságos, szép barna szemekkel. Meg feltűnő, vállig érő, mélyvörös színű hajjal.

- Te is a szüleiddel vagy itt? - kérdezett vissza.

- Nem - mondta a lány. - Ők nem tudtak eljönni, egyedül intézem, amit kell.

- Nem nehéz így?

- Nem tudom. Most csinálom először. De soha nem tudom meg, ha ki sem próbálom. Te is elsős leszel a Roxfortban?

- Igen - bólintott Marius. - Ezek szerint te is. Marius vagyok. Marius Thorne.

- Örülök, hogy megismerhetlek. A nevem Mercy Paige. Tudom, hogy hülyén hangzik, mintha folyton bocsánatért esedeznék. A franciák meg mindig azt hiszik, hogy állandóan megköszönök valamit. Szerintem a szüleim nem egészen gondolták ezt át.

Marius elnevette magát. Tetszett neki a lány humora és öniróniája. Meg a hajlama, hogy a saját nevéből szóvicceket csináljon.

- Merre indultál? - kérdezte Mercy.

- Ollivanderhez.

- Na, ez érdekes. Mehetünk együtt is, ha szeretnéd.

- Menjünk - vont vállat a fiú.