ICE COLD HANDS | ✔️

━ 𝐍 𝐈 𝐍 𝐓 𝐇

Eltelt egy hét. Kínkeservesen telt el, de vége van. Blanka teljesen szét volt csúszva, én pedig ahogy tudtam a segítségére voltam, ám a legtöbbször inkább egyedül akart lenni. Megértettem, ugyanis az mégsem lehet a legkellemesebb érzés ha egy barátnődnek nevezett személlyel csal meg valaki, akit tiszta szívedből szeretsz. Volt olyan is hogy már annyira rossz volt néznem a fájdalmas sírását, hogy én is vele sírtam, de mindent összevetve a nehezén túljutott. Márkkal tartja csak a kapcsolatot, ő nem adta fel és minden nap kereste, illetve érdeklődött a hogyléte felől. Hasi meg szimplán felszívódott. Nem hallottunk róla az ominózus este óta, bár talán mondhatom hogy jobb is ha nem hallunk. Blanka már mindenhonnan letiltotta és állítása szerint soha többé nem fog szóba állni vele. Ahogyan én sem. Lehet, hogy a legjobb barátnőm a megcsalt fél, de ezzel engem is vérig sértett.

És ott van az én Dominikom. Az utóbbi egy hétben szinte csak telefonon beszéltünk, és már nagyon hiányzott nekem. Legszívesebben örökre csak vele volnék és nem érdelne senki más.

— BLANKA — kiabálok neki a konyhából, ugyanis ő a szobájában tartózkodik jelenleg. Két perccel később vigyorogva jelenik meg előttem, mire felhúzott szemöldökkel nézek rá. — Ma találkozom Márkkal! — folytatja eddigi tevékenységét, ezzel együtt fel is sikít. — Minek? — nézek rá egy pillanatra, aztán újra a kajámnak szentelem a figyelmem. — Azt mondta hiányzom neki, és igazából ő is nekem — húzza el a száját. Mosoly szökik az arcomra, jó újra így látni őt. — Csípd ki magad! — kiabálok utánna miután már majdnem újra a szobájába ért.

Pár órával később a csengő zaja zavarta meg pihenésemet, ami csakis annyiból állt hogy a kanapén fetrengve tévéztem, így feltápászkodva onnan siettem az ajtóhoz. Természetesen míg odaértem gyorsan megigazítottam magamon a ruháimat, amik a sok fekvéstől össze-vissza csúsztak rajtam.
Jól tettem, ugyanis az ajtóban nem más állt, mint Szoboszlai szuperszexi Dominik.

— Szi– köszönnék neki, ám ő mit sem törődve ezzel, akaratosan az ajkaimnak esik. — Úgy hiányoztál már Babu — szólal meg két csók között, rég hallott mély hangjától pedig azonnal elöntik a hasamat azok a bizonyos pillangók, amit csak ő tud feléleszteni bennem. — Te is nekem, de be is jöhetnél — csúsztatom le hatalmas tenyereit a csípőmről, amit egy halk morgással díjaz.

— Hogy hogy itt vagy? — csücsülök le mellé a már sokszor emlegetett kanapéra. — Nincs itthon Blanka? — kérdez vissza illetlenül, mire csak megrázom a fejem. — Mondtam hogy hiányoztál — vezeti hideg tenyerét az arcomra, amitől libabőr szalad végig rajtam, ám eszem ágában sincs levenni onnan. — Látni akartalak, és elkéreckedtem a mai edzésemről — magyarázza meg, nekem meg úgy elkerekednek a szemeim mint még soha. — Mi?! — csúszik ki a számon mire vigyor terül el az arcán. — Nem kellett volna miattam kihagynod az edzésed — hajtom le a fejem előre csúsztatva az alsó ajkam, ezzel kisgyermek álarcot felvéve.
— Ahj fejezd ezt be! — mordul fel.
— Bocsi — bújok hozzá, ő pedig a derekamon pihenteti a már kevésbé hideg kezeit.

Mindezek után megnéztünk együtt egy filmet, ami dög unalmas volt, szóval majdnem mindketten bealudtunk rajta.

— Elszaladok a mosdóba — mosolyog rám halványan, aztán el is viharzik az említett helyiség felé. Egy-két perccel később az asztalon hagyott telefonja eszeveszett rezgésbe kezd, és ezzel egyidejűleg a szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiugrott eredeti helyéről. A képernyőn Fanni neve állt, mellette egy piros szívvel, illetve egy közös képükkel amögött. Könnybe lábadtak a szemeim, ám nem engedtem hogy egy csepp is kifollyon onnan. Másodpercekkel később egy üzenet is érkezett, amiben csupán ennyi állt;

"Mikor jössz már haza?!
Hiányzol baby"

Picivel ezután Dominik is visszasétált, és újra helyet foglalt mellettem, de én tartottam a távolságot, amit szóba is hozott.

— Minden okés? — vezeti rám a tekintetét, amit egy könnyed fejlehajtással elkerülök. Mindezt nyilván nem hagyja, így mutató újját az állam alá szegezve kényszerít hogy ránézzek. Minden erőmet, és bátorságomat összeszedve, mélyen a szemébe nézve szólalok meg.
— Hívtak — nyögöm ki gúnyosan, amint a fejemet elfordítva érem el hogy ne érjen hozzám a keze. Hívtak. Egy szó. Egyetlen szó, és mégis képes arra hogy elrontsa az egész kedvemet. Arca elkomorodott, majd a telefonjáért nyúlt és az oldalsó gombot megnyomva immár ő is szembesült azzal amivel percekkel ezelőtt én is.

Visszatette a telefont az asztalra, majd mélyen a szemembe nézett. Egyikünk sem szólalt meg. Csak ültünk ott néma csendben, egymás tekintetében fogva tartva. Elvesztem. Tudni akartam mi járhat most a fejében, csak ezen kattogtam. Azt akartam hogy mondjon valamit, de nem tette. Azt akartam hogy elmondja nekem hogy miért csapott be. Fájdalom nyilalt mellkasom bal felébe, ahol a szívem egyre lassabban dobogott.
— Menj el — nézek fel rá megtörten, ugyanakkor ellentmondást nem tűrően. Felálltam eddigi helyemről, és az ajtó felé sétáltam volna, de elkapva a csuklómat húzott vissza magával szembe. Már ő sem ült a kanapén, így egymással szemben álltunk. — Babu.. legalább engedd meg hogy megmagyarázzam! — kapom meg a kérlelő pillantását. — Nincs mit megmagyarázni ezen — rázom meg a fejem. — Menj el, úgyis csak megmérgezel — zárom le egy metaforikus megjegyzéssel, és a kijárathoz lépve szinte kilököm a lakásból.

Átbaszott, és én milyen könnyen bedöltem neki..

∆ | ∆ | ∆ | ∆ | ∆
oi oi. tudom, sok kihagyás és
még a rész is rövid😩 bocsi drágáim
igyekszem írni de egyszerűen nem jönnek a szavak :(