Varázsló, kis hibával

3. A valószerűtlenség édes bája

Hónapok teltek el. Elmúlt a karácsony is, beköszöntött az újév. Az ünnepeket a Thorne fivérek odahaza töltötték. Meglepően békésen teltek, ostoba viccek és csínyek nélkül (Julius részéről). Mint valamikor régen, kisgyermek korukban. Jól érezték magukat. A karácsony, az a varázsvilágban is karácsony. A szeretet ünnepe. Annak varázslata pedig mindkét világban működő erő. Még csak pálca, meg varázsige sem kell hozzá. Csak szív.

Mercy is hazament az ünnepekre, de utólag nem volt hajlandó beszélni róla, hogy náluk hogyan telt a karácsony. Érzékeny témának tűnt, a két fivér inkább nem faggatta róla tovább. Teltek a napok. Még mindig tél volt, hótakaró borította a tájat a kastély körül, és hidegek voltak a téli esték. A lány rendszeresen ki-kijárogatott a szabadba, kockacukrot vinni a kedvenc állatkáinak. Ebben azért a segítségére volt, hogy sikerült egy kicsit összebarátkoznia a szintén varázslény-bolond Hagriddal, aki valamiért rokonlelket látott benne, így megengedte neki, hogy egy picit csatangoljon a Tiltott Rengeteg peremén. Az erdő sem volt mára már az a veszélyekkel teli hely, mint egykoron, de a misztikuma azért megmaradt, amit a továbbra is fenntartott tiltás csak még inkább borzongatóvá tett. Hiába, kell egy kis izgalom és titokzatosság a jelen diákságának is. Meg így megtanulhatják, hogy léteznek tiltott gyümölcsök. A pedagógiai célzat bevált, és a kevésnél is kevesebben kívánkoztak a Rengetegbe.

A kevés kivétel egyikét pedig éppen a lány jelentette, aki rendszeresen kiszökdösött az állatkáihoz. Valószínűsíthető, hogy őt terhelhette a felelősség a Roxfort kockacukor készletének jelentős mértékű fogyásáért.

- Figyeld meg, egyszer le fogsz bukni - intette Marius.

- Ugyan! Óvatos vagyok - legyintett a lány. - Meg gyanítom, hogy Hagrid elkotyogta, így a házvezető tanárom és az igazgató tudhatnak róla, vagy sejthetnek valamit. Eddig még rám hagyták. Tudják, hogy nem vagyok ostoba és felelőtlen csitri. Azt hiszem, talán Rubeus is kezességet vállalhatott értem náluk. Érdemes néha segíteni neki varázslény trágyát takarítani.

- Igen? Csak így simán „Rubeus"? - kérdezte gúnyosan Julius.

- Hát, mi torzszülöttek legalább tartsunk össze - mosolygott hamiskásan a lány.

- Hagyd már ezt abba! - szólt rá Marius mérgelődve. - Ez egyáltalán nem vicces.

- Ha nem mondom ki, attól még így van, és semmi sem lesz rosszabb tőle. Igaz, jobb sem. De jobban érzem magam, ha nem kezeljük tabuként. Ez persze még nem ok arra, hogy lépten-nyomon ezzel csúfolj, Julius.

- Mikor csúfoltalak vele utoljára, szörnyike?

- Még karácsony előtt. Tudom, azóta már nem. Legfeljebb a hátam mögött, a barátaid körében. Csak a miheztartás végett mondtam.

- Szállj le rólam, Paige! Hiszen megígértem az öcsikémnek, hogy békén hagylak.

- Kösz.

- Nem miattad tettem!

- Dehogynem, Julius! - búgta a lány. - Egy kicsit miattam is. Nincs ezzel semmi baj. Csak ne akarj semmi olyasmit, ami nem lehetséges. Te alapvetően jó srác vagy, és kedvellek is. Marius nagyon szeret téged, és jó testvérek vagytok. Ennek teljes szívemből örülök, bátyó!

- Mondtam már, hogy ne hívj így, Paige!

- Ne mérgelődj, árt annak a helyes arcodnak.

- Szállj le rólam! - csattant fel Julius, miközben egy kicsit elvörösödött (ki tudja miért).

Ez a furcsa barátság-féle még mindig nehezen fért a fejébe. Másoknak is. De már nem hangoztatták. Juliusnak két párbajába került, két házabélivel. Ezután mindenki jobbnak látta, ha ráhagyja a dolgot. A fiúnak volt némi tekintélye az övéi között. A többi ház meg végül elfogadta a kissé szokatlan helyzetet. Tényleg más idők jártak. A tanári kar és az igazgató pedig úgy érezhették, hogy ez jó példája annak az új világnak, amelyért oly régóta és annyian dolgoznak. Hiszen ez már javában a huszonegyedik század, és talán a varázsvilágnak sem árt egy kicsit haladnia a korral. Igaz, hogy a mágia szinte mindent megold, de talán tanulhatnak egy s mást attól a másik világtól is.