Miért pont én? - George Russell/Lando Norris fanfiction

Egy

Március 12. (péntek)

Emma

Hajnali két óra van Bahreinben, és én képtelen vagyok aludni. A szállodai szoba hatalmas ablakának dőlök, miközben karba font kézzel az előttem elterülő várost szemlélem. Fényárban úszik minden, csend és béke telepszik a világra, de a lelkemben valóságos háború dúl. Tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, amikor szembe kell néznem George-dzsal, de azt hittem, nyerek még egy kis időt. Lando próbál lazának tűnni, de a repülőtér után érzékelhető volt a belőle áradó feszültség. Próbálta a hosszú repülőútra és a fáradtságra fogni, de átlátok rajta. Retteg attól, hogy újra találkozzon az egyik legjobb barátjával. Miattam.

Lassan hátranézek a vállam fölött. Göndörhajú barátom a hatalmas franciaágyban fekszik, az arcának egy részét megvilágítja a beszűrődő fény, ami annak köszönhető, hogy egy kis részen félrehúztam a függönyt. Látom, ahogy meztelen mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed. Mikor alszik, olyan, mint egy édes kisfiú. Legszívesebben odamennék, hogy végigsimítsak az arcán és megpusziljam a puha bőrét. Halványan elmosolyodom, ahogy nézem. Ő az én boldogságom.

Óvatosan visszahúzom a függönyt és odalopakodok az ágyhoz. Olyan lassan mászok fel a dupla matracra, hogy biztosan ne érezze egyetlen rezdülésemet sem. Nem ő a legjobb alvó a világon, de azt állítja, hogy senki mellett nem tudott még olyan jól aludni, mint mellettem. Megnyugtatja a közelségem, és ettől valahogy én is megnyugszom. Mikor kettesben vagyunk, olyan, mintha lenne egy saját kis világunk, ahol csak mi létezünk. Ő és én. Ide még sosem tudott betolakodni semmi és senki más – egészen mostanáig. Érzem, ahogy az általunk létrehozott burok kezd repedezni és bármelyik pillanatban darabokra szakadhat.

Közelebb bújok a fiúhoz, aki álmában motyog valamit, majd magához húz és édesen szuszog tovább. Mosolyra húzom az ajkam, fejemet a vállába fúrom és hirtelen zuhanni kezdek a semmibe.

Halk suttogásra ébredek. Ahogy lassan kinyitom a szemem, érzékelem, hogy a szobában félhomály uralkodik. A helyiség egyáltalán nem ismerős, beletelik pár percbe míg felfogom, nem otthon vagyok. Az ágy másik fele üres, amire régóta nem volt példa, de úgy érzem, mostantól hozzá kell szoknom a magányos reggelekhez. Lassan kinyújtóztatom a végtagjaimat és ásítok egy hatalmasat, majd ismét meghallom a suttogást.

-Lando? – összeráncolt homlokkal ülök fel az ágyban.

-Itt vagyok – a hang az ágy mögül, az ajtó felől érkezik, majd meghallom a lépteit. – Jó reggelt – kissé kócos hajjal tűnik fel a jobb oldalamon. Ahogy meglát, széles mosolyra húzza az ajkát. Hanyagul nekitámaszkodik az ajtókeretnek, két kezét zsebre dugja és úgy néz farkasszemet velem. – Azt hittem, búcsú nélkül kell itt hagyjalak.

-Máris menned kell? – kissé csalódottan biggyesztem le az ajkam.

-Egyeztetnem kell a csapattal és a szerelőkkel, üléspróbára kell mennem és a sajtó is alig várja, hogy kihúzzon belőlünk néhány szót a hosszú hónapok hallgatása után – tekintetét a padlóra szegezi, lábával idegesen piszkál valamit a földön.

Felhorkanok, pedig nem akarok semmi bántót mondani. – Nekem két röpke pillanatnak tűnt a téli szünet – húzom el a számat.

Rám emeli csillogó tekintetét, megvillantja ellenállhatatlan mosolyát és tesz egy lépést az ágy felé. A matrac enyhén besüpped, ahogy a tenyerén megtámaszkodva közelebb hajol hozzám. Az orrunk szinte összeér, de a tekintete nem ereszti az enyémet.

-Em – szeretem, mikor így hív. – Nem megyek sehová, remélem, tudod. Rengeteg időt fogunk még együtt tölteni. Annyit, hogy talán idővel rám is fogsz unni.