Csak énekesnek ne higgy

𝟏. 𝐈 𝐥𝐨𝐯𝐞 𝐲𝐨𝐮 𝐬𝐨

Nyár közepe volt, az időjárás mégsem ehhez méltón viselkedett. Kora tavaszi nap sütött ránk, s a szél is fújt, ahogy a tömegben várakozva gyűrögettem hátizsákom pántjait. A buszra vártunk. Csupa izgatott ember, már most jó hangulatban várakozott, hogy elindulhassunk végre, fel a Hargitára, a koncertre. Cseh Tamás neve innen-onnan a fülembe jutott időnként, s én ettől boldog mosolyokat nyeltem vissza.

Megérkezett az első busz. A meginduló hömpölyeggel sodortattam magam, s így én is felkerültem rá. A barátok egymás kezét szorongatták, nehogy valaki hátra maradjon, nekem azonban senkire nem kellett figyelnem. Most egyedül voltam, de nem zavart túlzottan. A lényeg az volt, hogy sikerült eljönnöm.

A busz már csukódó ajtaján ekkor egy fiatal fiú vágódott át. Rettentően magas volt, ez volt ez első dolog, ami feltűnt vele kapcsolatban. A szemem sarkából tovább figyeltem őt. Sötét, vállig érő haja volt, a futás és a szél hullámosra kócolták fürtjeit. Az arca első ránézésre durva volt, vonásai kemények. Bőrdzsekit és farmert viselt fehér edzőcipővel, dzsekije zsebei tele voltak, alatta lévő fehér pólóját övvel megszorított nadrágjába tűrte. Vékony volt, de nem túlságosan, s nem is magasságához aránytalanul. Bal kezében egy fekete hátizsák pántjait markolta, a jobbal pedig felnyúlt, hogy megkapaszkodjon keresés közben. Mert a szemei végig a buszt pásztázták, feltételezhetően a barátai után kutatva. Végül megtalálta őket. A busz túl felében négy vagy öt hozzá hasonlóan fiatal srác integetett neki vissza heves vigyorgással. Mert ilyenek voltak mind; hevesek. Minden mozdulat ezt sugallta, hogy ők most teljes lángon, teljes izgalommal élnek meg minden másodpercet. Csillapíthatatlan vágy ébredt bennem, hogy részese lehessek ennek a féktelen érzésnek, s hirtelen valóban sajnálni kezdtem, hogy egyedül vagyok, és nincs kivel megosztanom az izgalmamat.

A magas fiú ekkor a lábai közé ejtette a táskát, s az gyanús csörrenéssel rogyott a bokáihoz. A homlokomat ráncoltam, ahogy rájöttem, valószínűleg azért maradt le, hogy italt szerezzen.

A tekintete ekkor találkozott az enyémmel, s szélesen vigyorodott el. Kacsintott. Elkaptam a fejem. Az ablakon igyekeztem kibámulni, mintha rettenetesen érdekesnek találnám a zöld tájat. Szép volt, ez igaz, a tekintetemet mégis egyre csak vonzotta a magas fiú, aki továbbra is ott állt az ajtóban.

Megérkeztünk, s ő volt az első, aki hosszú lépteivel leugrott a buszról. Egy darabig még követtem a szememmel, ahogy a barátai közé veti magát, majd elengedtem, s ismét lazán haladtam tovább.

Egyszerűen imádtam azt a szabad hangulatot, ami erőt vett rajtam. A szél egyre jobban fújt, s mikor megérkeztünk a zöld mezőre, ahová a színpadot állították, már mindenki haja kócosan lobogott. Kötött pulóveremen is átfújt a szél, de nem éreztem, hogy igazán fáznék. Túl izgatott voltam hozzá. A tömeg szélére ültem le, a térdemet átölelve.

Jó volt. A szó minden értelmében. Tamás éneke zengett végig a fejünk felett, a gitár hangja a széllel járt táncot, s én erre a harmóniára ingattam a fejemet, és örültem neki, hogy ott lehetek.

Egy dalnak vége lett, és kezdődött a következő. Lágy fütyülés. Ekkor ült le mellém a fiú, akit a buszon láttam. A táska már nem volt nála. A barátai sem voltak vele. Csak ő volt, a túlságosan bő dzsekije, combján elkopott farmerje, és koszosfehér cipője. Sunyin mosolygott, s közelebb csúszott hozzám ültében. Lábait keresztbe tette, egyik térdét felhúzta, s mikor már nem tudott volna bonyolultabban ülni, akkor a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát. A kezét figyelve megállapítottam, hogy hosszú ujjait kifejezetten lágyan mozgatja, ahogy előhúz egy szálat, majd felém nyújtja a dobozt.

Kérdőn nézett rám, s én úgy éreztem, valamiért el kell fogadnom az ajánlatát. Rámosolyogtam, s én is kihúztam egy szál cigarettát. Nem rég múltam tizennyolc, alig cigiztem korábban. De a szél, a zene, ez a fiú...