Szavak nélkül...

2.

dedicated to:BoglrkaKiss720

*I'M FINE
(phr.)

Not dead, still alive.

____________________________________

Nathan

Egész nap csak a hatalmas barna szemű lány járt a fejemben. Ezen nem sokat segített a tény, hogy az órák 90%-ában egy teremben voltunk. Ez alól a tesi jelentett kivételt, ahol ugyebár fiúk-lányok külön vannak.

A srácok meglepően rendesek voltak, úgy kezeltek, mintha egy lennék közülük. A legtöbb időt viszont a világosbarna hajú fiúval töltöttem, aki  reggel megelőzte a bajt és aki huginak nevezte az én kis őzikémet. Időközben kiderült, hogy Stephen-nek hívják, és Cora csak a mostoha húga, egyben az unokatestvére. Az a fura nevű lány pedig aki Cora-val volt, az ikre. És tényleg, elég feltűnő volt köztük a hasonlóság annak ellenére, hogy Stephen egy jó 15 centivel magasabb volt nála.

Bár nagyon kíváncsi voltam Cora-ra és szerettem volna minél többet megtudni róla, nem akartam Steve-et faggatni róla. Még a végén túl feltűnő lennék.

Ebédnél viszont nagy örömömre egy asztalnál ültünk velük, így volt rá alkalmam, hogy alaposabban is tanulmányozzam. Egész étkezés alatt csak csendben figyelte az eseményeket (nem meglepően). Kíváncsi voltam, neki vajon mi a véleménye. Szerettem volna hallani a hangját, a nevetését,  de ez sem történt meg, mert egyszer sem nevetett. Néha elmosolyodott egy-egy vicces beszóláson vagy megjegyzésen, de semmi több. Úgy nézett ki, a barátnőjével (akinek egyszerűen nem tudtam megjegyezni a nevét) csak pillantásokkal kommunikálnak. Csak egyszer-egyszet mutogatott valamit, ha nem tudott egyszerűen igennel vagy nemmel válaszolni. Úgy nézett ki, hogy mind ennek ellenére a többiek kedvelik, sőt, tisztelik. Nem sajnálták őt, hanem elfogadták olyannak, amilyen. Eddig úgy tűnik, velem is ezt teszik. Nem kérdezősködnek, nem faggatnak,  csak elfogadnak, és ez nagyon sokat jelentett. Hosszú idő óta először úgy éreztem, lehetnek igazi barátaim.

Órák után viszont meg kellett látogassam az iskolapszichológust. Ez is feltétele volt annak, hogy felvesznek ide. Hogy heti legalább kétszer eljárok hozzá. Heti két órát pedig bármilyen hárpia társaságában ki lehet bírni.

Így miután végeztem az utolsó órámmal is, még nagyjából 20 percet beszélgettünk a fiúkkal, aztán ők mentek a dolgukra, én pedig a második emeleti folyosó végére, aholis a pszichinéni terme volt. Már szereztem némi tapasztalatot az ilyen agyturkászok terén, és nem igazán csíptem őket. Mindig olyan érzésem volt, hogy bármit mondok, azzal a lelkembe látnak. Ezt pedig nem akartam.

Komótosan ballagtam fel a lépcsőn, majd megálltam az ajtó előtt. Bentről ugyanis beszélgetés hangja hallatszott ki.

"-Ez sajnos gyakran előfordul olyanoknál, ahol a családban nem kapnak elég szeretetet. Nem is igazán az ő hibájuk, de még kell tanuljanak változtatni rajta "- magyarázta egy női hang. Majd kis szünet után újra: "-Nem, egyátalan nem könnyű, sokaknak nem is sikerül, vagy csak magy nehézségek árán. De nem lehetetlen".

Eddig halgatóztam, végül úgy döntöttem ideje lenne túlesni ezen az egészen, így bekopogtam.

-Gyere csak! - hallatszott bentről a kedves válasz, mire benyitottam. Arra viszont nem számítottam, hogy a 35-körüli nővel szemben éppen Cora ül majd, aki az érkezésemre oldalra fordult, hogy lásson. Halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg a szája sarkában, de hamar felállt, és az ajtó felé indult. Mutogatott valamit a nőnek, aki rámosolygott.